Tudósítónk jegyzete
Washington, november 5.
A tíz legnagyobb közvélemény kutatás adatai szerint országos viszonylatban legfeljebb egy százalék a különbség a két jelölt között. Barack Obama stábja szerint a demokrata párti elnök az ún. ingaállamokban jobban áll, márpedig a föderális rendszer játékszabályai miatt ez a döntő. Mitt Romney környezete viszont az utóbbi napokban – több millió dolláros új reklámözön mellett – azt terjeszti, hogy a republikánus kihívó valójában lóhosszal vezet, csak egy állítólagos „baloldali összeesküvés” nyomán a körkérdések meghamisítják a valóságot annak érdekében, hogy a szavazók a látszólagos Obama-előnyben bízva voksoljanak.
Ez a nyakatekert magyarázkodás is mutatja, mennyire elkeseredett a verseny az idén – ami nem csoda, ha tudjuk, hogy feltehetőleg nem egyetlen négyéves mandátumról van most szó, hanem egyrészt az állam jövőbeni szerepének érdemi átrajzolásáról, másrészt – a legfelsőbb bíróság kiöregedő tagjainak elnöki kinevezése alapján – az amerikai jogrendszer esetleges ultrakonzervatív irányban való bebetonozásáról.
Noha a jobboldal valódi vezetői soha nem rajongtak igazán Romney-ért, pontosan tudták, hogy az idei jelöltmezőnyből csak neki lehet esélye, ezért álltak ki mellette. Továbbá azért, mert – az elmúlt másfél év alatt felmutatott , korábban elképzelhetetlen fordulatokat leíró – gumipolitikája miatt nyugodtan feltételezik, hogy Romney a jövőben sem fog tudni ellenállni a pártot és a konzervatív oldalt a háttérből finanszírozó érdekeknek és közismert meg névtelen milliárdosoknak.
Barack Obama ezzel ellentétben azért nem tudhatta teljes egészében maga mögött felsorakoztatni a baloldalt, mert elnöksége első két évében makacsul a kompromisszumot kereste az ellenzékkel meg saját pártja konzervatívabb szárnyával: sokan felróják neki, hogy nem képviselte határozottan a liberális érdekeket, annak ellenére, hogy az ellentáborból jövő propaganda éppen ezt rója fel neki.
A dolgok ilyen állása folytán nem csoda, hogy az átlagszavazó az idén talán jobban zavarban lehet, mint korábban bármikor. Pontosan ilyen helyzetben van a legnagyobb feladata a pénznek a választási kampányban, márpedig az egyetlen fős konzervatív többségű legfelsőbb bíróság tavalyelőtt sokat tett azért, hogy éppen a pénz játszhassa a legnagyobb szerepet az amerikai demokráciában, összehasonlíthatatlanul nagyobbat, mint korábban bármikor. A bíróság úgy döntött, hogy a jelöltek stábjaitól névlegesen független, ún. szuper-akcióbizottságok korlátozatlan összegű adományt gyűjthetnek a gazdasági társaságoktól (cégektől, vállalatoktól) és a szakszervezetektől. Ennek az lett az eredménye, hogy a milliárdosok fejenként akár tíz- vagy százmilliót is adhattak kedvenc jelöltjük támogatására, miközben az éppen mostanság folyamatosan ellehetetlenített szakszervezetek ezt természetesen nem tudják követni.
A másik beláthatatlan következményű döntés az volt, hogy az ún. népjóléttel foglalkozó nonprofit egyesületek magukat megnevezni nem akaró személyektől is gyűjthessenek adományokat, amelyeket – könnyen megkerülhető szabályok mentén – politikai célokra is fordíthatnak.
A legfelsőbb bíróság ezzel gyakorlatilag teljesen kiküszöbölte az 1972-es Watergate-botrány után meghozott kampányfinanszírozási megszorításokat – amelyeknek egyebek mellett az volt a céljuk, hogy ne lehessen titkos alapokból tiltott akciókkal támadni az ellentábort, mint ahogy azt Richard Nixon republikánus elnök tette, aki emiatt – az ország története során egyetlen államfőként – csúfos lemondásra kényszerült.
Amint azt Mitt Romney válaszolta cinikusan mosolyogva egyik nagygyűlésen, „a cégek is emberek, kedves barátom”. A cégek emberek, a pénz pedig a szólásszabadság megtestesítője. Így aztán felmerül a kérdés, hogy az idei választásokon a szavazó tömegek vagy a leggazdagabb pénzeszsákok döntik-e majd el, ki lesz az elnök, ki hozhatja a törvényeket, sőt ki fogja évtizedekre előre tolmácsolni a világ legrégibb alkotmányát.
Az előzetes szavazás lehetőségével élve több mint 17 millióan adták le voksukat tegnapig egy friss felmérés szerint. Bár a választást hivatalosan november 6-án, ma tartják, az előzetes szavazás valamilyen formájával mindegyik államban élhetnek a polgárok. A képen: voksolók egy clevelandi szavazóhelyen (Beta/AP)
A tét hát valóban óriási, és nem biztos, hogy a döntés már kedd este megszületik. Előfordulhat ugyanis egy elektori döntetlen, amikor a képviselőháznak kell majd döntenie. Arra viszont még nagyobb esély van, hogy egyes kulcsfontosságú államokban olyan szoros lesz az eredmény (fél százalékon belüli), hogy a törvény ereje által azonnali újraszámlálást rendelnek el.
Legtöbben a 2000. évi floridai cirkusz megismétlődésétől tartanak, amikor – mint ismeretes – többhetes huzavona és újraszámlálási kísérletek után a konzervatív többségű legfelsőbb bíróság egyetlen szavazattal lehetetlenné tette a szavazatok teljes újraszámlálását, és így a hiába kétségbe vont 537 voksból álló többségnél tartva ifj. George Bush texasi kormányzó győzött Al Gore akkori alelnökkel szemben, noha az utóbbi országos szinten félmillióval több szavazatot kapott. Logikusnak tűnik, hogy a döntetlen vagy az „eldöntetlen” helyzetek bírósági úton ismét a jobboldali jelöltnek kedvezhetnek majd.
Márpedig bírósági ügyekkel máris számolni kell, hiszen a korai szavazás keretén belül is számos rendellenességre derült fény. Míg a jobboldal olyan híreket is terjeszt, hogy a számítógépes szavazógépek egyik-másikán az „Obama-gomb” nagyobb, mint a „Romney-gomb”, addig Floridában ismét mindent megtesznek annak érdekében, hogy az eleve demokrata szavazónak vélt színes bőrű kisebbségek tömegeit megtévesztéssel, alaptalan kizárással vagy csak közönséges kellemetlenségek okozásával (például sokórás sorba állítással) eltérítsék a szavazástól. Az sem világos, milyen következménye lesz a hurrikán még mindig el nem hárított csapásainak: mindkét, leginkább sújtott állam rendszerint demokrata többségű ugyanis, márpedig ha New York és New Jersey polgárainak egy része – logikusnak tűnik, hogy az a része a szegényebbekből, idősebbekből kerülhet ki – nem tud elmenni szavazni, akkor az eleve váratlan eredményhez vezethet.
Az Egyesült Államok demokráciája így kemény próba előtt áll. A világ többi részére nézve sem mindegy, milyen lesz az eredmény. Ha a demokrácia hazájában ki lehet kezdeni a rendszer szilárdnak tűnő alapjait, akkor a jogállamiság még súlyosabb helyzetbe kerülhet világszerte.
Esélyes és esélytelen jelöltek: A demokrácia határai
Az egyszerű többség választási elve, amit az USA is használ, könnyen oda vezethet, hogy egy 320 milliós országban akár egyetlen szavazat is hosszú időre eldöntheti a közügyek alakulását. Az USA politikai rendszerének szándékos bonyolultsága teszi, hogy a múltban ennek mégsem voltak katasztrofális következményei. A „győztes mindent visz” következménye ugyanakkor az is, hogy „letisztul” a mezőny, és valójában csak két jelöltnek van valódi esélye, akik – könnyen belátható törvényszerűség alapján – egyaránt a politikai erőtér közepe felé húzódnak. Így történt ez az idei elnökválasztáson is.
Sokan úgy vélik azonban, hogy ebben a rendszerben számos érdek soha nem juthat kifejezésre, és hogy a két vezető párt egyaránt a leggazdagabb elit kezében – egyszersmind a zsebében – van. Emlékezetes a libanoni maronita származású, de amerikai születésű Ralph Nader ötszöri nekifutása független, ill. zöld párti jelöltként. Nader 2000-ben valószínűleg megakadályozta Al Gore-t, hogy simán nyerjen Floridában és azzal az egész országban. A közelmúlt legsikeresebb független (majd az általa alapított reformpárti) jelöltje Ross Perot texasi milliárdos volt, aki 1992-ben 18,9 százalékos országos eredménnyel meghiúsította id. George Bush elnök újraválasztását, s így akkor Bill Clinton lett az elnök.
Az idén is vannak „kispárti”, sőt független jelöltek is, akiket azonban sem a sajtó, sem a nagyközönség nem ismer, de legalábbis nem vesz komolyan. Ráadásul a két nagy párt is szorgalmasan akadályokat gördít az útjukba. Így fordulhatott elő, hogy – miután Ross Perot-nak annak idején lehetővé tették, hogy részt vegyen a két nagy jelölt tévévitájában – az idén nemcsak hogy egyetlen harmadikat sem engedtek maguk közé, hanem a Zöld Párt jelöltjét még le is tartóztatták, amikor október közepén tiltakozásképpen be akart jutni a második elnökjelölti tévépárbaj nézőterére.
Mivel a nagy pártok kizárták őket a valódi versenyből, a „kicsik” megszervezték a négy vezető harmadik párti jelölt saját tévévitáját, amelyet az országos közszolgálati kábelhálózat ingyen közvetített és Larry King, a CNN egykori legendás interjúkirálya vezetett.
Íme, kik és milyen színekben próbálnak szerencsét – esélytelenül – Barack Obama demokrata párti elnök és Mitt Romney republikánus kihívó ellen. (Az utóbbi két jelöltet a világ minden újságolvasója ismeri már, ezért itt csak a többieket vesszük szemügyre.) A sorrend azt tükrözi, melyik párt tudott a legtöbb államban szavazólistára kerülni úgy, hogy legalább formálisan esélye legyen 270 elektori szavazat megszerzésére.
Zöld Párt: Dr. Jill Stein, Harvardon végzett belgyógyász, kétszeres massachusettsi kormányzójelölt
Stein és pártja hagyományos zöld témákat képvisel. Az USA jelenlegi gazdasági gondjainak tekintetében új roosevelti programot, „Zöld New Dealt” javasol, amelyet a védelmi költségvetés egyharmadából finanszírozna. Gazdaságserkentő filozófiája hasonló Obamáéhoz, de Stein ennek ellenére az elnököt és kihívóját egyaránt a „Wall Street szolgájának” tartja.
Libertariánus Párt: Gary Johnson, volt új-mexikói kormányzó (korábban republikánus)
A szélsőségesen libertariánus Ron Pauléhoz hasonló álláspontokat képvisel, de humanista köntösbe bújtatva. Elutasítja az államadósságot és a szociális hálót, erősítené a honvédelmet, de a közoktatást is. A republikánusok veszélyesnek tartják, mert egy-két hintaállamban épp elég szavazatot elhódíthat Romneytól ahhoz, hogy megakadályozza az utóbbit a győzelemben.
Alkotmány Párt: Virgil Goode, volt virginiai szövetségi képviselő
Volt már demokrata is meg republikánus is, de mindkét pártból kiábrándult. Szigorúan szabad fegyvertartást és az abortusz betiltását követeli. Ultrakeresztény, elutasítja a keleti vallásokat: kampányt indított, amikor egy muzulmán képviselő nem a Bibliára, hanem a Koránra (méghozzá a 3. amerikai elnök, Thomas Jefferson egykori tulajdonában levő példányra) akart felesküdni a kongresszusban.
Igazság Párt: Rocky Anderson, jogász, Salt Lake City volt polgármestere
Anderson a gazdasági, szociális, társadalmi és környezetvédelmi „igazság” elveit tűzte zászlajára, s mint ilyen, nyolc éven át vezette az USA egyik legkonzervatívabb városát, ahol a mormon egyház központja is található. Valójában a Zöld Párt legnagyobb vetélytársa: programjuk számos tekintetben megegyezik.
Érdemes megjegyezni, hogy két jelentős társadalmi mozgalom nem szerepel a kis pártok listáján: a Teadélután (Tea Party) és a Foglald El A Wall Streetet! (Occupy Wall Street!) mozgalom. Az előbbi már 2010-ben beépült a Republikánus Pártba, és rákényszerítette annak vezetőséget a jobbszélre való húzódásra. Ennek a következménye volt az elmúlt négy év szigorú szavazatmegoszlása, Obama politikájának szinte teljes elutasítása és a kongresszusi patthelyzet, amely még az USA hitelminősítésének a romlásához is vezetett. Az Occupy ezzel szemben a közvetlen demokrácia makacs híve, és így képtelen hatni az amerikai politika alakulására. A sajtó ma már meg sem említi a mozgalmat, pedig továbbra is jelen van az utcákon.
