Munkatársunk jegyzete
Washington, november 9.
Az elmúlt időszakban akadt két-három USA-beli ismert és ismeretlen magyar olvasóm, aki szememre vetette, hogy „részrehajló” vagyok az amerikai választási kampányról szóló írásaimban: szerintük Obamának szurkoltam.
Nos, az általuk gyűlöletesnek, vagy legalábbis elutasítandónak tartott elnök újraválasztása, de még inkább a Republikánus Párt racionálisan gondolkodó vezetőinek magába szállása, önvizsgálata – angolból való tükörfordítással: „lélekfeltárása” – kiváló alkalom arra, hogy mindannyian szembenézzünk önmagunkkal.
Először is azt kell leszögezni, hogy az értékelés nélküli tudósítás nem az elemzők, hanem a hírügynökségek dolga. A társadalmilag angazsált sajtó akkor hibázik, ha – miután meghallgatta mindkét felet és teret adott minden erőszakmentes állásfoglalásnak – meg sem kérdőjelezi azokat a tételeket, amelyek kárt okozhatnak a közösségnek. A sokak által „balliberálisnak” tartott főáramú amerikai sajtó ennek a krédónak rendszerint csak az egyik felét tartja be: mondjon minden politikus azt, amit csak akar, aztán az olvasó dönt, a sajtó ne kérdezzen vissza. Csakhogy ennek az a következménye, hogy legtöbbször a hangosabbak és „pénzesebbek” viszik el a pálmát. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai média 90-95 százaléka pártfüggetlen ugyan, de szinte mindig és majdnem kizárólag profittermelés a dolga. Ennek pedig már eleve következményei vannak a politikai irányultságra nézve is.
Természetesen léteznek olyan médiaházak is, amelyek megpróbálnak valódi, a köz érdekeinek megfelelő újságírást folytatni. Ilyen például a közszolgálati rádió és televízió, amelyeket csak részben finanszíroz az állam. Vajon miért van, hogy a profitorientált politika ezeket legszívesebben megszüntetné – mint azt a republikánusjelölttől az első tévévitában oly meggyőzően hallottuk!?
A fénykorában játszott szerepétől és az akkor kivívott nemzetközi hírnevétől ma már sajnos, de objektív körülmények miatt messze elmaradó Magyar Szóban szerencsére megvan az az előnyünk, hogy – legalább külpolitikai téren – legjobb tudásunk alapján nyúljunk a témához. Az amerikai folyamatokat szemlélve sem elégszünk meg a puszta hírközléssel: arra ott vannak a tévéhíradók. Ez az elemző arra szeret figyelni, hogy mi rejlik a felszín, a jelenségek mögött az Egyesült Államokban és a nagyvilágban.
De hát lássuk is, mi történt kedd éjjel óta az amerikai politikai színtéren! Az után, hogy Barack Obamát – a még mindig nagyon magas, 7,9 százalékos munkanélküliség; a túl lassú, 2,5 százalékos gazdasági növekedés; a jobboldal által démonizált egészségbiztosítási reform; a személye elleni hajmeresztő támadások; valamint a szocializmussal meg az „Obama parancsára hamarosan az USA-t leigázó” ENSZ-csapatokkal való ostoba és undorító fenyegetés (még egy amerikai magyar milliárdos részéről is) ellenére – meggyőző módon (hárommillió szavazatot jelentő kétszázalékos országos többséggel és az elektori szavazatok 23 százalékos többségével, 332:206) újraválasztották.
Az első elkapkodott, mert csalódott és elkeseredett, reakciók mellett (a republikánusok képviselőházi többségének és szenátusi kisebbségének vezetői, a párt legagyafúrtabb operatív alakjai, mint Karl Rove, valamint a szélsőséges jobboldali média, mint a FoxNews hírtévé és a tízmilliókat butító rádiós bujtogatók, mint Rush Limbaugh vagy Glen Beck) csak Mitt Romney volt az, aki – noha nyilván ő volt a legcsalódottabb – a jobb belátásra buzdított.
A jobboldali bírálatok ellenére Amerika újraválasztotta: Barack Obama (Beta/AP)
Lassan azonban megszólaltak a konzervatív oldal racionálisan gondolkodó közéleti személyiségei is, és az ő elemzésük már egészen más okokat mutat ki a vereség mögött. A legfontosabb az, hogy ők nem a még hajmeresztőbb szélsőségekbe akarják terelni a pártot, hanem a valóság felfedezésére buzdítják.
Így például miután jól kialudta magát (a saját szavai szerint kedd éjfélre belátta, mi történt, és úgy aludt, mint a tej), John Boehner, a képviselőház elnöke is békülékenyebb hangot ütött meg (noha kitart az adóemelés elleni álláspontján). Kiszivárgott az is, hogy a Republikánus Párt belső kutatásai azt mutatják, hogy a szavazók többségének elege van a makacs ellenkezés politikájából, és a tömegek érdekeit szolgáló kompromisszum megtalálására szólítja fel a jobboldali képviselőket is.
David Frum, az ifj. Bush elnök fő beszédírója mindenkinél világosabban fogalmazott. Szerinte megbukott a gyűlölet politikája, amit a párt szélsőséges vezetői képviseltek: nem lehet mindenkit utálni ebben az országban, aki nem fehér bőrű férfi és nem gazdag vagy nem félrevezethető. Frum, akinek a választásokkal foglalkozó elektronikus könyve már csütörtökön megjelent, megállapította: „Nem az a baj a párt vezetőivel, hogy konzervativizmusukban alapvetően tévedtek, hanem az, hogy gyávák voltak. A GOP (a Republikánus Párt beceneve: „Nagy Öreg Párt”) rákfenéje aktivistáiban és finanszírozóiban rejlik. Világvégét jósoltak [Obamát támadva] az elmúlt négy évben, és gúzsba kötötték a konzervatív mozgalom embereit.”
Frum szerint Mitt Romney „nagyon jó elnök lett volna”, de hagyta, hogy a szélsőségesek „perecet fonjanak” belőle. „Nekünk, republikánusoknak meg kell értenünk, hogy ha valaha is vissza akarjuk szerezni a többséget, akkor ki kell vonulnunk az emberek hálószobáiból (célzás a homoszexuálisok kiközösítésére, az abortusz és a fogamzásgátlás betiltására vonatkozó ultrakeresztény követelésekre), ki kell lépnünk az emberek magánélete feletti ítélkezés pozíciójából.”
Joe Scarborough, az MSNBC hírtévé elkötelezetten konzervatív műsorvezetője (aki korábban maga is republikánus szövetségi képviselő volt) hozzátette: „Ezek az elemek hazudtak az embereknek, elfogadhatatlanná tették a konzervatív értékeket. Ők tízmilliókat keresnek a szélsőjobb médiában vagy a vezérigazgatói székekben, ugyanakkor nem a megfelelő politikai stratégiát keresték, hanem saját profitérdekeiket hajszolták.”
Scarborough és republikánus barátai megállapították: „Nekünk, akik a nyilvánosság előtt megszólalunk, tökéletes egészségbiztosításunk van, és annyit keresünk, hogy szinte mindegy, mekkora az adókulcsunk. Ezért könnyen elfelejtjük, vagy nem is fogjuk fel, hogy az amerikaiak 80 százaléka nem így él.” Az emberek hatalmas részének azonban bizonytalan az élete, [Obama előtt] betegbiztosításra sem voltak sokan jogosultak, még nagy pénzekért sem. Ezért az ő számukra nem az a legfontosabb, hogy mekkora a deficit vagy az államadósság, hanem az, hogyan keressék meg a mindennapi betevőt.
A Republikánus Párt és a konzervatív eszme jövőjéért aggódó racionális jobboldali gondolkodók megállapítják: „Fel kell fognunk, hogy az elmúlt húsz év hat elnökválasztásából ötben a demokrata jelölt kapta a többséget [George Bush 2000-ben kevesebb szavazatot kapott, mint a vesztes Al Gore]. Fel kell fognunk, hogy a jobboldal kufárjai által olyannyira gyűlölt és hevesen támadott két demokrata elnököt, Bill Clintont és Barack Obamát Amerika mégis újraválasztotta. Ha nem akarjuk, hogy pártunk a történelem szemétdombján kössön ki, akkor meg kell értenünk a valóságot.”
Ez az a konzervatív hang, amit minden elemző el tud fogadni – de szinte teljes mértékben hiányzott a választási kampányból. Ez az az álláspont, amelyikkel lehet és érdemes vitába szállni a megoldások felkutatására. A párbeszédhez ki kell iktatni a kizárólagos megoldásokat, a gyűlölködő hangnemet, a „másság” automatikus és makacs kizárását, kifigurázását, kipellengérezését. A nemzeti együttműködéshez nem elég nagy szólamokat hangoztatni, hanem tisztelettel és alázattal oda kell figyelni a másik oldalra is. Ez az a társadalmi veszedelem, amit el kell kerülni és ami miatt a tisztességes elemzőnek az értékekre is oda kell figyelnie, nemcsak a puszta hírekre és a merev de alattomosan félrevezető „egyensúlyra”.
