(Tudósítónk jegyzete)
Washington, nov. 23.
Barack Obama „ellenálló-képességének” egyik próbája az az összehangolt jobboldali támadás, ami az ENSZ-nagykövet, Susan Rice ellen folyik. Csakhogy sokkal több van a háttérben, mint amennyit a felszín elárul. És nemcsak a külügyminisztérium vezetése a tét.
A 2008-as „nagy kibékülést” követően, amikor a frissen választott Obama felkínálta a külügyi tárcát legnagyobb előválasztási vetélytársának, Hillary Clintonnak, a volt First Lady – akinek az akkori vereség ellenére is maradhattak elnöki ambíciói – csak egy mandátumra vállalta el a legfontosabb minisztérium vezetését. Már akkor mindenki úgy vélte, hogy Obama újraválasztása után Hillar a 2016-os megmérettetésre fog készülni, ezért nem maradhat kormányszolgálatban.
Miután Obamának sikerült megszereznie a második négy évet is, Hillary távozása időszerűvé vált, és megkezdődtek a találgatások a népszerű külügyminiszter utódjáról – akit legtöbben Susan Rice ENSZ-nagykövetben véltek felfedezni. A véletlenek játéka, hogy ezt a fekete bőrű diplomatanőt szintén Rice-nak hívják, mint az első amerikai fekete bőrű külügyminiszternőt, Condoleezza Rice-ot. Noha mindketten nemzetközi kapcsolatokból doktoráltak, családi hátterük lényegbevágóan különbözik. Míg Condi a feltörekvő déli, szegregált fekete középosztály sarja, addig Susan Rice Washingtonban született, apja a szövetségi jegybank kormányzója volt, anyja is jeles közgazdász, óriáscégek korábbi vezérigazgatója, ma is tekintélyes közéleti személyiség. Susan kora fiatalságától kezdve a legbefolyásosabb politikai körökben mozoghatott.
Valahol itt kezdődött az a konfliktus, ami Obama újraválasztása után csúcsosodott ki. Susan Rice ugyanis Obama tanácsadójaként dolgozott már a 2008-as kampányban és élesen bírálta az akkori ellenfél, John McCain szenátor külpolitikai ügyeskedéseit. Nem csoda hát, ha a vérig sértett McCain most visszavágott és megígérte: „minden tőle telhetőt megtesz” (dél-karolinai szenátor kollégájával együtt) Rice kinevezésének megakadályozásáért. A múlt héten 97 republikánus képviselő írt levelet az elnöknek hasonló követeléssel eszkalálva az ügyet.
A Rice elleni konkrét érv nem a hozzá nem értés – a külügyek ismerete terén az ENSZ-nagykövet utcahosszal bírálói előtt jár –, hanem a szeptember 11-ei bengázi diplomata-gyilkosság utáni tévészereplése, amikor is a hivatalos CIA-magyarázatot képviselte (amit az azóta lemondásra kényszerült, republikánus David Petraeus ex-tábornokcsillag szignált). De persze ez is csak álcázott hadművelet. A Rice-ellenes harc leglogikusabbnak tűnő értelme, hogy Obamát így vagy úgy szándéka elleni döntésre kényszerítsék: ha kitart Rice mellett, akkor kemény állóháború vár rá a kinevezés szenátusi megerősítése körül. Ha lemondana (feltételezett) szándékáról, azzal máris veszítene, hiszen azt úgy tolmácsolnák, hogy közvetett úton beismeri: a Fehér Ház „félrevezette” a nyilvánosságot, amikor a muzulmánellenes videónak tulajdonította a líbiai támadást.
De van egy még fontosabb politikai vetülete is az ügynek: a második legesélyesebb külügyminiszter-jelölt John Kerry massachusettsi szenátor (George Bush 2004-es kihívója), aki a demokraták szenátusi frakciójának központi külpolitikai egyénisége. Ha őt emelné ki az elnök a kongresszusból, hirtelen újra megüresedne egy szenátori poszt, amire jó eséllyel pályázhatna a most novemberben veszítő republikánus Scott Brown, aki Edward Kennedy helyét szerezte meg a legendás szenátor halála után.
A konzervatívok ellenségeskedését legtöbben a fentiekkel magyarázzák, ám a liberális tábor szerint némi szexizmus és fajgyűlölet is keveredhetett a dologba („ne legyen már annyi nő a külügy élén, ráadásul megint fekete”). Ha ez túl nyakatekertnek hangzik, akkor tegyünk hozzá két fontos körülményt: nem egy elemzés arra jutott 2008-ban, hogy Hillary azért veszített Obamától, mert az amerikai társadalom könnyebben el tudta viselni egy színes bőrű elnök gondolatát, mint azt, hogy nő kerüljön a Fehér Ház élére. A másik „furcsa” ellenérzést az bizonyítja, hogy sokak számára még mindig elfogadhatóbb egy, „a maga helyét ismerő”, feltörekvő fekete (pl. Condi Rice vagy Colin Powell), mint egy olyan, aki nemétől és bőrszínétől függetlenül „követeli” a maga helyét a nap alatt.
Tovább bonyolítja az ügyet, hogy Susan Rice-ot nemcsak jobbról támadják, hanem a liberális oldal bizonyos körei is – ami éppen az előző magyarázat utolsó tételéhez kapcsolódik. Közelebbi ismerői ugyanis bizonyos személyiséghibákra is rámutatnak viselkedésében, amelyek közül csak az egyiket jelképezi, hogy egy régi stratégiai megbeszélésen állítólag nem átallott „középső ujjat” mutatni az azóta elhunyt Richard Holbrooke-nak – akit szintén nem tartottak a legtürelmesebb és legudvariasabb diplomatának.
Obamának így hát nemcsak a fiskális szakadék miatt főhet a feje, hanem következő külügyminiszterének kiválasztása miatt is. Lehet, hogy kénytelen lesz rábeszélni Hillaryt, maradjon még egy csöppet!?
