(Munkatársunk jegyzete)
Washington, nov. 30.
A választások utáni Amerika alig különbözik a választások előttitől. A republikánusok nagyot buktak Obama győzelmével: különösen azért, mert annyira biztosak voltak benne, hogy jelöltjük könnyűszerrel mérhet akár földcsuszamlásszerű vereséget a még mindig lassú gazdasági növekedéssel (az USA 2,7 százalékos növekedését sokan ölelnék szívesen magukhoz Európában) és magas munkanélküliséggel (az amerikai 7,9 százalék is jól jönne számos EU-tagállamban) küszködő elnök felett. A demokraták viszont szinte semmi újat nyertek: néhány fős mandátum-növekedés ellenére maradtak képviselőházi kisebbségben, és növekvő szenátusi többségük sem érte el az obstrukcióbiztos 60 főt.
Ennek ellenére sokan azt gondolták, hogy az első jelek biztatóak voltak a pénzügyi szakadék elkerülése szempontjából, mert egy-két republikánus vezető kompromisszumos hajlamot mutatott. Nos, a remény az utolsó mentsvár, azt mindig elő lehet hívni – ám a jelenlegi helyzet inkább csak bekeményítést mutat. A Fehér Ház a korábbihoz hasonló javaslatot tett az asztalra (megjegyzendő, hogy az mindig is kompromisszumos volt), ám a szenátus kisebbségi vezetője szó szerint kinevette. A képviselőház republikánus elnöke pedig – a többség birtokában – azt mondta, hogy az elnöknek „meg kell komolyodnia”.
Egyik sem jó jel. De hogyan lehetséges, hogy azok, akik elveszítették a legfontosabb választást, nem látják be a helyzetet?
Obama két elvre alapozza, két feltételhez köti a kiegyezést: az évi 250 ezer dollár alatt kereső családok (a lakosság 98 százalékának) adója nem növekedhet, valamint bevételnövelésre van szükség, amit „igazságosabb” teherviseléssel kell elérni. Vagyis a bevételi oldalt a leggazdagabb két százaléknak kell biztosítania így vagy úgy. Ennek fejében az elnök hajlandó az egészségügyi és szociális jogok csökkentéséről tárgyalni.
Mint ismeretes, egyezség híján mindenkinek növekszik az adója (a clintoni szintre, amikor az ország gazdasága sokkal jobb állapotban volt, a szövetségi kormány több pénzügyi évet is többlettel zárt), mert megszűnik a George Bush alatt bevezetett kétszeri adócsökkentés (ami, a költségvetésen kívüli adósságból finanszírozott két bushi háborúval együtt katasztrofálisan megnövelte az államadósságot a jelenlegi helyzetbe sodorva az országot). Ezen túlmenően automatikus költségvetés-csökkentésre is sor kerül, ami a védelmi kiadásokat is érinti – a republikánusok másik hiperérzékeny pontját.
Mindebből arra kellene következtetni, hogy a milliomosok és milliárdosok csak kibírják valahogy (2001 előtt is gazdagodtak) 2-3 százaléknyi adóemeléssel, a hosszú távú rendezés pedig elkezdődhet az óriási többésg adójának szinten tartása után. A teljes adóreformot úgysem lehet három hét alatt megvalósítani, az adókulcs-módosításra pedig kész törvényjavaslat létezik, amit a szenátus már el is fogadott. Csakhogy a jobboldal arra számít, hogy mégsem őket fogja okolni a nép és a történelem. Ha az USA kénytelen belelépni a fiskális szakadékba (ahogyan az automatikus adónövekedést és kiadáscsökkentést nevezik), hanem az elnök. Hiszen az a szokás, hogy a média – és ennélfogva a közvélemény – úgy címkézi a korszakokat, hogy „Reagan alatt” adócsökkentés volt (ami csak félig igaz, mert először Reagan is növelte az adókat 18 alkalommal, utána pedig a kongresszusi demokrata többség kompromisszumos készségével tudta őket csökkenteni, amikor már beindult a gazdaság); „Obama alatt” viszont adónövekedés lehet. Nem a kongresszusi bekeményítők nevével fogja senki fémjelezni a katasztrófát...
Mert igaz ugyan, hogy Obama nyert 3 százalékkal, sőt nemcsak a föderalista játékszabályok miatt, hanem 3 milliós összesített szavazattöbbséggel is.
Az is igaz, hogy a szenátusi és a képviselőházi helyekre is a Demokrata Párt jelöltjei szerezték meg az összesített többséget. A republikánusok mégis vétóhelyzetben vannak, ami nem is jelent túl nagy kockázatot. De hogyan lehetséges ez!?
Az amerikai politikai rendszer széttagoltsága teszi, hogy a három választási rezsimnek nem sok köze van egymáshoz – és hogy a szövetségi kormányzat egyre gyakrabban kerül patthelyzetbe. Az elnöki vereség felett a jobboldal úgy tért napirendre egy jól átgondolt laza vállrántással, hogy azt „jelöltjük ügyetlensége meg a szegényeknek nyújtott Obama-ajándékok okozták”, nem a párt programja! Ugyanakkor viszont, mondják ők, lám-lám a képvisleőházban megtartották a többséget, tehát a „legdemokratikusabb” szinten mégiscsak bennük bízik a nép!
A bukfencre úgy kerül sor, hogy egyszerűen senki sem beszél a képviselőházi helyekre leadott szavazatok demokrata többségéről: a rendszer ugyanis úgy van felállítva, hogy az abszolút nem fontos. A győztes mindent visz alapon működő, egy-képviselős kerületek teszik, hogy azt ignorálni lehet. Márpedig a kerületeket a tagállami hatalom birtokosai módosíthatják tízévenként. Így fordulhat elő, hogy a többség biztonságos kerületeket rajzol magának. A győztes képviselő további sorsa – már két év múlva! – csakis attól függ, kik szavaznak a saját kerületében. Mivel a legkonzervatívabb képviselők tudhatják magukat a legnagyobb biztonságban, ők a hangadók. A mérsékelt republikánusok feje fölött pedig továbbra is ott lóg a damoklészi kard: ha hajlanak a kompromisszumra, akkor őket fogják legközelebb kigolyózni, vagyis nem akarják egyedül elvinni a balhét, noha elég lenne húsz fős „átszavazás” ahhoz, hogy az ország és a piac fellélegezzen. De egy politikust elsősorban saját következő újraválasztása érdekli, nem az ország sorsa.
Mindennek ellenére maradjon a remény, hogy ez a – sokak szerint váratlan – bekeményítés csak helyezkedés marad, és Amerika meg a világ érdekében még karácsony előtt jobb belátásra tér néhány tucat képviselő. A két százalékot veszítő milliárdosok meg majd csak megélnek valahogy a következő választásokig.
