Washington éveken át titokban pénzelte a szíriai ellenzéket – derül ki a WikiLeaks által kiszivárogtatott diplomáciai levelekből.
Ezek szerint a táviratok szerint a minisztérium 2006-tól kezdődően mintegy hatmillió dollárt adott az emigrációban élő szíriaiak egy csoportjának a londoni székhelyű Barada TV fenntartására, valamint különböző szíriai akciók pénzelésére. A szóban forgó műholdas tv-csatorna 2009 áprilisában kezdett el működni, szíriai tudósításai pedig idén márciusban, az ellenzéki tüntetéssorozat kezdetekor váltak intenzívebbekké.
A Bush-kormányzat azt követően kezdte el a szíriai ellenzék pénzelését, hogy 2005-ben befagyasztotta kapcsolatait Damaszkusszal. A támogatás Obama után is folytatódott, jóllehet a mostani kormányzat helyreállítani igyekszik a kapcsolatokat, így januárban nagykövetet küldött Damaszkuszba.
A szíriai lázadók amerikai pénzelése csak azok számára lehet meglepő, akik valamiért újra és újra szeretik felfedezni a csövön a lyukat, akik még mindig olyan illúziókban ringatják magukat, hogy a népelégedetlenséget valami öngerjesztő mechanizmus generálja, az állítólagos demokráciát óhajtó tömegek spontán vonulnak a terekre, a forradalmakat a szabadságra vágyó elnyomottak csiholják meg ilyesmi.
A valóság mindig nélkülözi a költői sallangokat. Az eseményeket csak utólag, az előző rendszer bukását követően cicomázzák fel fennkölt jelzőkkel, kiáltják ki a hősöket... aztán utcákat, tereket, iskolákat neveznek el és megható külsőségek közepette rendszeresen megemlékeznek róluk. A valóság sokkal sivárabb. Az újabb kori történelem valamennyi rendszerváltását (a miénket is) külföldi hatalmi érdekkörök instruálták és pénzelték... és pénzelik. Ha tetszik, ha nem, ez így van.
Ha Szíria esetében a nyilvánvaló és a mostani forrongásban meghatározó szereppel bíró gazdasági tényezőket gondolatban félre is toljuk (az ország gazdasága az olaj- és gázipari, valamint mezőgazdasági és foszfátbevételeken nyugszik), és pusztán politikai és geostratégiai ismérveket helyezünk górcső alá, úgy kapásból is egyértelmű, hogy az „arab tavasz” mozaikjában ez az egyik legkiszámíthatatlanabb elem.
Mivel a Közel-Kelet folytonos válságában meghatározó szereppel bír, minden változás komoly következményekkel járna a környező országokra nézve is. Ez elsősorban a (szíriai) Golán-fennsíkot 1967 óta megszállás alatt tartó Izraelre (és ezzel az elején említett legfőbb szövetségesére), valamint Izrael legádázabb ellenségére (Szíria legfőbb szövetségesére), Iránra vonatkozik. A síita Irán érthetően mindenáron el akarja kerülni, hogy Damaszkuszban szunnita hatalomátvételre kerüljön sor, Izraelnek ellenben pont ez az érdeke. Ha másért nem, úgy Irán pozícióinak gyengülése reményében. Teherán aggodalma nem is alaptalan, hiszen a felekezeti kérdések annak dacára is egyre nagyobb jelentőséget kaptak, hogy az országot 41 éve kormányzó Aszad család (2000-ben bekövetkezett haláláig Hafez, azóta kisebbik fia, Bassár) szigorú szekularizmussal próbálta korlátok között tartani a vallási feszültségeket.
Nem árt tudni, hogy a lakosság 89%-a muszlim, ebből 79% szunnita, 7%-ban alavita, 2%-ban drúz, 1%-ban pedig iszmáilita síita. További 10 százalék keresztény (a többség ortodox hitű, kb. 15-20% pedig katolikus), majd 6%-a kurd, 2%-a örmény, 2%-a asszír és egyéb. Azt is tudni kell, hogy az Aszad család a Földközi-tengerre néző Alavita-hegységből származik. Ez a terület a síita iszlámmal kapcsolatban álló misztikus alavita szekta központja. Az, hogy az elnök alavita, azért jelentős – és a leendő eseményekre nézve meghatározó –, hogy a hadsereg, a hírszerezés, a titkosrendőrség vezető tisztségeit a hozzá hű alavita kisebbség tagjai töltik be, így a tüntetések fokozódása esetén nem valószínű, hogy a biztonsági erők részéről komolyabb ellenállással vagy parancsmegtagadással szembesülhet. Annál is inkább, mert ez a felekezeti „kapocs” sokkal szorosabb bármely pártköteléknél.
Bassár el-Aszad eddig némi szunnitáknak tetsző intézkedések mellett a kormány lemondatásával és az 1963 óta érvényben levő szükségállapot eltörésének ígéretével igyekezett csillapítani a kedélyeket. Amit még tehet: a felekezetek közötti (kilátástalan) lavírozás helyett további (kvázi a nép demokratikus követeléseinek megfelelő) engedményeket tesz. Ha ez sem segít, úgy váltás lesz. Nagy valószínűséggel véresebb a Tunézia óta lezajlott és még zajló összes eddiginél együttvéve.
