A címbeli földrajzi név bizonyára mindenkiből „kipiszkál” egy érzelmi töltésű, gondolategyveleget, egy nehezen megfogalmazható, de csaknem megízlelhető keserédes valamit.
Vonatkoztassunk most el egy rövidkére annak tényétől, hogy ez nyelvtanilag főnév, és tekintsünk rá jelzőként. Pontosabban, minősítésként. Valahogyan úgy, mint amikor erős felindultságunkban bizonyos X. Y-t a (női vagy férfi) nemi szervek népies szinonimával, azok közül is a legdurvábbikkal illetünk... egyetlen szóba sűrítve ilyetén az erkölcséről és tartásáról alkotott véleményünket.
Tehát Balkán... amely a fentiek fényében innentől (a szöveg végi pontig) ideiglenesen, kis kezdőbetűvel írandó, lévén, hogy fentebb melléknévi tulajdonságokkal ruháztuk fel. Balkán mint állapot és ómen, balkán mint e vidék múltjának és jövőjének egyetemes minősítése, balkán mint valami kényszerképzet, fejszorítós kínzáskor jelentkező bénító gondolatmocsár, szűnni nem akaró lidérc.
Ebből az amorf valamiből, amiben – egy szakadékba zuhanó busz tehetetlen utasaiként – sajna nyakig vagyunk, a napokban több szinten és helyen is felböffent az ismerős odeur. Nyugati szomszédunkról – amelyre nyugatibb, európaibb „ruhát” voltunk hajlamosak képzelni – kiderült, ugyanabban a rongyban jár, ugyanabban a fertőben él, mint a lenézett keleti vagy déli „rokon”.
A hágai törvényszéken 24 évre elítélt Ante Gotovina és a 18 évre elítélt Mladen Markač verdiktje után Horvátország-szerte felhördült az istenadta. Szakasztottan úgy, mint az itteni, két évtizeden át szintúgy nacionalista-soviniszta hőzöngéssel hülyített csőcselék szokott. Az usztasa-csetnik rögeszmén nevelt ivadékok ott sem képesek „a nép nevében elkövetett” népirtásokkal szembesülni. Még az egyház is – amely az ítéletet a horvát népet ért súlyos sértésnek minősítette – lovat ad alájuk. (Úgy látszik, hogy a tízparancsolatból törölték az ötödiket!?) Pedig egy átlagosan fejlett emberszabásúnak feltűnhetne, hogy a most kiszabott penitencia nem csak szerencsétlen véletlenek egybeesésének és a szőrös szívű hágai bírók részrehajlásának eredménye lehet... hiszen istenített tábornokuk már serdülőként bensőségesen megismerkedett a fegyházak lélekemelő világával.
Mintegy emlékeztetőül: A Pašman szigetén 1955. október 12-én született Gotovinának az iskola 17 éves korában ülte meg végérvényesen a gyomrát. Külföldre ment, ahol a balkáni hősökre jellemző pompás karrier szárnybontogatójaként garázdasággal, fegyveres rablásokkal, emberrablással, zsarolással... foglalkozott. A gendarme-ok hatványozott érdeklődését megelégelve (Franciaországban háromszor ítélték el e fenti csintalanságok miatt) 19 évesen az idegenlégióban kötött ki, amelynek kötelékében Dzsibutiban, majd Csádban, Zaire-ban (a mai Kongói Demokratikus Köztársaság) és Elefántcsontparton gyilkolászott kicsit. Innen már dörzsölt fickóként, 1991-ben tért haza, ahol a gárda főnökévé, '93-ban pedig a spliti körzet hadtestének parancsnokává nevezték ki. E minőségben vezényelte le a Vihar fedőnevű krajinai akciót, amelyért most etnikai tisztogatás címén elítélték. A testvérháború díszpéldányaira jellemző módon 2001 májusában – amikor a hágai törvényszék vádat emelt ellene – oldott kereket. Bujdosása 2005. december 7-éig tartott, amikor az Interpol elfogatóparancsa alapján a Kanári-szigeteken letartóztatták.
Az ítélettel felkorbácsolódott nacio-hullámokból (mely folyományaként az EU-csatlakozás támogatottsága – minden eddiginél alacsonyabbra – 23 százalékosra apadt) Brüsszel is kiolvasta a tanulságot. Ez egyetlen szóba tömörítve: balkán.
Felénk még viszonylag jól áll a támogatottság (noha a tavalyi 61-ről 57 százalékra esett), Brüsszelben azonban biztos megcsappant azon kimondottan kis számúak kimondottan szerény lelkesedése, akik Belgrádot kebelükre szeretnék ölelni. A szél itt egyszerre fúj a bolond lyukból és Banjalukából... ami nagyjából ugyanaz.
A kormányfőből elnökké avanzsált Milorad Dodik a közelmúltban azon grandiózus ötletével rukkolt elő a boszniai Szerb Köztársaság (RS) parlamentjében, hogy népszavazást kellene kiírni (ez azóta már nélkülözi a jövő időt, tehát csak idő kérdése, hogy mikor kerül rá sor), támogatja-e a plebsz az uniós főmegbízott ténykedését, avagy – Dodikkal azonosan – fekálisan megmunkált (ejtsd: szarba mártott) lőccsel való hazazavarását tartja legcélszerűbbnek. Dodik – aki korábban a föderációtól való elszakadásról kiírandó referendummal riogatott – korántsem tett le Bosznia-bomlasztó ténykedéséről, csupán más papírba csomagolta torpedóit. Egyelőre.
Brüsszel ebből is kiolvasta a tanulságot. Lásd feljebb!
Dodik jóformán még be sem fejezte magvas gondolatainak ecsetelgetését, amikor befutott hozzá Vuk Jeremić... majd tartalmas eszmecseréjük után közölte, hogy Belgrádmaradéktalanultámogatja az RS vezetőségét, stratégiai tekintetben teljes az egyetértés, Szerbia és az RS céljai és jövőképe azonos. Dióhéjban: Csak így tovább, Milorad!
Brüsszel ebből is kiolvasta a tanulságot: lásd (ismét) feljebb!
Belgrád ugyanis ezzel még egy fügemutatással felérő üzenetet küldött annak a 27 tagú családnak, amelynek állítólag maga is tagjává kíván válni. Azt a meggyőződést erősítette meg már sokadszor, hogy a fő célkitűzésként hangoztatott uniós integráció csupán alkalmi műmosoly, kampánycélú szópufogtatás, hiszen amint Koszovó vagy az RS „lép a képbe”, amint orosz vagy kínai vendég teszi be ide a lábát, a nagy pitizésben a fő stratégiai célt azonnal az ágy alá tuszkolják, mint valami szégyellni való rongyot. Kezd már nagyon unalmas lenni ez a skizoid magatartás, ez a súlytalan, dilettáns szélkakas-politizálás.
Naaaagyoooon balkán.
