Tudósítónk jegyzete
Washington, április 21.
Erőltetett metafora lenne, különösen húsvéti időben, a kufároknak a templomból való kiűzését a mai pénzpiaci hatalommal összevetni. Ám mégis épp a nagyhétre időzítette a Standard & Poor az USA államhiteli kilátásainak stabilból negatívba való átminősítését. És ebbe beleremegtek a világ tőzsdéi.
Sokan vannak persze azok a szerzők, akik már régóta jósolják az „amerikai birodalom” összeomlását – vagy legalábbis lassú elerőtlenedését –, és ők nyilván ebben a Wall Street-i húzásban is arra utaló jelet látnak. Számukra nyilván mellékes, hogy már csak éppen ez hiányzott a világnak a lassan harmadik születésnapját „ünneplő” gazdasági válságból való kilábalás közepette.
De mi történt már másnap, és különösen harmadnap!? Igaz, hogy az arany ára történelmi csúcsra hágott, viszont az amerikai állampapírok hozadéka tovább csökkent. Ami annak az egyenes következménye, hogy a piacon lévő szabad pénzek egy része a vészhírre(!) egyenesen a még mindig legbiztonságosabb befektetésbe menekült – az Egyesült Államok szövetségi kötvényeibe.
Elképzelhető, hogy az S&P csak egy kis fricskát akart adni a washingtoni kormányzatnak, a Fehér Házat és a kongresszust is ideértve: térjenek már észhez, nem szabad az USA tekintélyével játszadozni csak azért, mert képtelenek áthidalni a politikai megosztottságot. Ebben az esetben akár még dicsérni is lehetne a pénzügyi világ legfelsőbb régióiban, amolyan főbírói szinteken, ülő koponyákat, amiért „bölcsebbnek” mutatkoznak a napi ügyekbe vesző politikusoknál.
Csakhogy a Wall Street egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy bárkit leckéztessen előrelátásból. Az S&P és társai bizony nagyban hozzájárultak magának a válságnak a kialakuláshoz úgy, hogy nem figyeltek fel, vagy legalábbis nem figyelmeztették az esztelen spekulációkba bocsátkozó bankokat a következményekre. Amikor pedig szakadt a húr, akkor rohantak a Fehér Házba, hogy lenne szíves megmenteni őket néhány száz milliárdocskával, mert különben összedől a világ. Amit ugye az adófizetők zsebéből kellett – kell majd előbb-utóbb! – kikotorászni.
A kérdés tehát továbbra is az, hogy ki és hogyan „űzi ki a kufárokat a templomból”, nem pedig az, hogy a politikusok spekulálnak-e az emberek pénzével vagy sem. A jelenlegi demokráciákban – sajnos – nem lehet politikát csinálni pénz nélkül, de még csak a választókat sem lehet kiképezni hatalmas kampányok nélkül arra, hogy megértsék, mire megy ki valójában a játék.
Az államadósságot folyamatosan törleszteni kell, ha nem akarjuk, hogy csakugyan összeomoljon a pénzügyi rendszer. Ezt az egyik oldal úgy szeretné megoldani, hogy a vészjósló jeleket csapdaként használva „végre rádöbbentse az embereket” arra, hogy a szociális kiadások tarthatatlanok. A felkínált kiút: a leggazdagabbak adójának a csökkentése és a rászorulók juttatásainak eltörlése vagy legalábbis alapos megnyirbálása. A másik oldal szerint viszont a szociális háló felszámolása az elfogadhatatlan, annak fenntartását pedig nem kizárólag szigorító reformokkal, hanem a bevételek párhuzamos növelésével lehet biztosítani.
A Wall Street egyetlen célja a profitok növelése és a profitra kivetett adó csökkentése. Ennek érdekében mindenféle ügyeskedésre és demagógiára hajlandó, beleértve a politikusok bekerítését is. Minthogy a politikai hatalom megszerzéséhez és megtartásához óriási pénzekre van szükség – a jövő évi elnökválasztási kampányhoz becslések szerint jelöltenként egymilliárd dollárra! –, alig hihető, hogy akármelyik oldalnak mersze lesz ahhoz, hogy „kiűzze a kufárokat a templomból”.
Legjobb esetben is csak egy áldozatkész „politikai megváltásban” reménykedhetünk.
