Washingtoni tudósítónk jegyzete
Párizs, május 2.
Hármasával járőröznek gépfegyveres francia katonák a párizsi repülőtéren – valaminek történnie kellett! Átszállás közben, szinte véletlenül értesülök a hírről, hogy amerikai haditengerész-kommandók megölték Oszama bin Ladent, az iszlám radikalizmus ikonszerű alakját, akit a szeptember 11-ei terrortámadások miatt üldözött majd tíz évig Amerika és a világ.
Egy egész politikai korszakot határozott meg ez a név és a köré meg az általa vezetett al-Kaida köré fonódó, történelmi méretűre duzzasztott terrorizmusveszély, illetve az ellenük hirdetett „örökös háború”. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az Egyesült Államok „legdrágább” ellensége volt. Már ifj. George Bush megígérte, hogy „élve vagy halva”, de nem menekülhet. Tulajdonképpen az iraki inváziót is miatta indította Bush, mintegy pótháborúként, amivel „ki akarta ugratni a nyulat a bokorból”.
A majd egy évtizedes hadjárat egyes számítások szerint háromezer milliárd dollárjába került az amerikai adófizetőknek, súlyosan megnövelte az USA államadósságát, sőt közvetve hozzájárult az elmúlt nyolcvan év legkeményebb gazdasági válságához is. Akárki követte volna a második mandátumára sikertelenné degradálódott Bush elnököt a Fehér Házban, nem tehetett le ennek a harcnak a megnyeréséről.
Így járt Barack Hussein Obama is, aki elnökjelöltként még fogadkozott, hogy mind az iraki, mind az afganisztáni háborút „azonnal” befejezi – de elnökként belátta, hogy arra egyszerűen nem létezik politikailag túlélhető megoldás. Az első színes bőrű amerikai elnöknek jutott ki az a szerencse, hogy ő – akit a 2008-as kampány során még iszlám köpenybe bújtatva csúfolt a média muzulmán középső neve miatt –, ő, aki alig fél év elnökösködés után már Nobel-békedíjat kapott, miközben otthoni politikai ellenfelei egyre puhányabbnak tartották, éppen ő legyen az, akinek főparancsnoksága alatt az amerikai fegyveres erők megtalálják és megsemmisítik az „ősellenséget”.
Obama nemcsak a két háborút és a gazdasági válságot örökölte elődjétől, hanem az amerikai „világbirodalom” minden nyűgét és feltételezett hanyatlásának veszélyét is. Egyik elképzelhető kihívója, az üzleti világban is piperkőc félbolondnak tartott Donald Trump mondta éppen a minap, hogy Obama egyrészt nem is legitim elnök (mert „nem hajlandó” eredeti keresztlevelét közzétenni), de ráadásul fogalma sincs, hogyan kell „odacsapni az asztalra” és térdre kényszeríteni a világ „szófogadatlan” kiskirályait.
Csakhogy Obama nem is olyan „birodalmat” képzelt el magának és a világnak, amelyben valaki valahonnan teljhatalmúan „osztja az észt” – meg a fegyveres igazságot –, hanem olyat, amelyben az országok, a népek, a gazdaságok, sőt a fegyveres erők együtt tudnak működni. Kormányzásának első felében azonban kevés kézzelfogható eredmény mutatott abba az irányba. Elemzők egész sora kezdett arról elmélkedni, hogy az elnök valójában mégiscsak gyenge és határozatlan.
De Obama a múlt héten mégiscsak közzétette a sokat vitatott születési bizonylatot, néhány nappal később pedig katonái megölték a világ legkeresettebb emberét. Kevés olyan látványos húzást tudunk elképzelni, amellyel erőteljesebben bizonyíthatta volna rátermettségét – még akkor is, ha a történtekben sok minden a véletlen műve.
Marad természetesen a munkanélküliség leküzdése, ami persze sokkal nehezebb dió, ám Obama egyszer s mindenkorra bebizonyította, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások politikai körülményeit lehet tovább is vitatni, de a jelenlegi amerikai elnök az együttműködési politika és a határozott fellépés ötvözhetőségéről tett az elmúlt napokban többszörös tanúbizonyságot. Ez az amerikai „birodalom” nem törekszik globális dominanciára, de képes „odavágni” annak, aki súlyos sebet üt rajta. Marad a kérdés: fellélegezhet-e végre a világ? Nyugodtabban repülhetünk-e mostantól a jövőbe?
