Nicsak, az indiánok is olvassák a Magyar Szót?! – nyilallt belém a csapongó képzeletű kisördög sugallata, midőn hírét vettem, hogy Loretta Tuell, az amerikai szenátus indiánügyi bizottságának irodavezetője jogtalannak és sértőnek vélte az amerikai kormányzat részéről, hogy Oszama bin Ladennek a Geronimo kódnevet adta.
Tudniillik épp előző nap tettem szóvá, hogy a CIA részéről nem volt kimondottan szerencsés a csirikava apacs indiánok legendás törzsfőnökének nevét ragasztani Amerika első számú közellenségére.
Amikor híre ment, hogy a Bin Laden pakisztáni háza elleni akció végén az egyik kommandós közölte: Geronimo-E KIA, ami azt jelentette, hogy Bin Ladent megöltük (szakzsargonban az EKIA, az enemy killed in action – az ellenség csatában megöletett rövidítése), Egyesült Államok-szerte örömünnep vette kezdetét. Akadtak azonban olyanok is, akik nem tudtak lelkendezni. Különösen azon „kisebbségiek”, akik nemzeti hősként tekintenek a néhai apacs törzsfőnökre, s nem ritkán Geronimo legendás fotóját használják Facebook-logóként. Loretta Tuell szerint az egyik legnagyobb indián nemzeti hős nevét összefüggésbe hozni az Egyesült Államok leggyűlöltebb ellenségével enyhén szólva nem volt korrekt.
Jeff Houser, a Fort Still apacs törzs vezetője is erélyesen tiltakozott. A Barack Obamának írt levelében bocsánatkérést követel az elnöktől „a hős nevének becstelen használata” miatt. Houser ebben arra is emlékeztet, hogy az amerikai képviselőház két évvel ezelőtt fejezte ki tiszteletét az indián harcos emléke előtt, így most hatványozottan fájdalmas és megalázó, hogy az egyik leggyűlöltebb személyéhez kötik a nevét.
Mielőtt a témát amerikaiasan túllihegnénk, csupán az ottani történelem néhány – kevésbé ismert és kevésbé hangoztatott – epizódjára emlékeztetnék... azon reményben, hogy sikerül közelebb hozni és megértetni az alapábrát... köztük azt is, hogyan lett/lehetett Bin Ladenből Geronimo.
A XVI. század végén érkezett első angol telepesekkel addig ismeretlen betegségek és járványok (himlő, tífusz, kanyaró) is érkeztek. Egy ilyen tizedelte meg az algonkin nyelvcsaládhoz tartozó indiánok mintegy 100 ezres populációját. Akadtak persze céltudatosabb és sietősebb telepesek is. 1622-ben egy béketárgyaláson mérgezett whiskyvel kínálták a pauhetán indiánokat, kétszáz meghalt, az 50 túlélőt pedig karddal segítették az örök vadászmezőkre. Földjeiket elvették, az egykor népes pauhetán szövetség maradványai a kontinens belsejébe húzódtak.
Amikor 1633-ban egy – a telepesek hozta – himlőjárvány további indiánok ezreivel végzett, a protestáns puritánok úgy vélték, ez is csak azt bizonyítja, hogy Isten őket támogatja a pogány vadakkal szemben. 1637-ben egy telepes halálának ürügyén rátámadtak a pekot törzsre. A pekotoknak ugyan semmi közük nem volt a gyilkossághoz, mégis váltságdíjat, gyermektúszokat (rabnak) és a tettesek kiadatását követelték tőlük. A kirobbant konfliktusban a Mystic Fortnál lévő pekot tábort felgyújtották, a menekülőket – zömében nőket és gyermekeket – lemészárolták. A vérfürdő utáni istentiszteleten a puritán szónok felszólította az áhítatos gyülekezetet, mondjanak köszönetet Istennek, hogy aznap 600 pogány lelket küldtek a pokolba.
Amikor 1796-ban egy viszonylag hatékony himlő elleni védőoltást fedeztek fel, azzal a néger rabszolgák beoltását is megkezdték, ám az indiánoknak tudatosan nem adtak, mert úgy vélték, számuk csökkenése a közérdekre nézve áldásos. 1799-ben a hadseregnek kiadott parancs szerint a katonák kötelesek voltak a telepeseknek minden tekintetben segítséget nyújtani. Ez a gyakorlatban az indiánokkal szembeni, bármilyen önkényes fellépés engedélyezésével volt egyenlő.
Az indián földek elrablásának további lendületet adott, amikor az 1830-as években délnyugaton aranyat találtak, és kellett a föld a gombamód szaporodó (és fekete rabszolgák által művelt) gyapotültetvények számára is. Andrew Jackson elnök parancsára ekkor egész népeket (krík, csoktók, csikaszók...) deportáltak a Mississippin túlra. Sokan persze számos „szerencsétlen körülmény” miatt nem értek célba.
1848-ra az USA megnyerte a Mexikó ellen vívott háborút. A békeszerződés értelmében 1,3 millió négyzetkilométernyi területet (a későbbi Kalifornia, Utah, Nevada, valamint Arizona, Új-Mexikó, Colorado és Wyoming egyes részeit) csatoltak el a vesztestől. A Kaliforniában élő juki törzsnek ekkor 5000 tagja volt. Kezdetben a telepesek egyszerűen elfoglalták vadászterületeiket, később irtóhadjáratokat szerveztek: egy ló elvesztése miatt például bosszúból 240 jukit lőttek agyon.
John B. Weller kormányzó önkéntes indiánvadász egységeket is szervezett. Midőn értesült a jukik kiirtásáról, gratulált az önkénteseknek „a hadjárat során alkalmazott módszerekért”. A módszerek alatt a tömegmészárlásokat, a nők megerőszakolását és azt a gyakorlatot értette, hogy az elrabolt juki gyermekeket rabszolgának adták el.
1864-ben, midőn a Minnesotában élő szanti dakotákat (más néven szanti sziúkat) már megtizedelték és elűzték, Coloradóban John Chivington ezredes lett a kormányzó. Közismert faj- és indiángyűlölőként állandóan ürügyet keresett a háborúra, hol azt állítva, hogy a csejennek lovakat lopnak (amiért habozás nélkül le kell őket lőni), hol azt, hogy felkelést szerveznek. A felkelés több csejennt ért atrocitás ellenére is elmaradt, de 1864. november 29-én hajnalban Chivington katonáival mégis táborukra rontott. A halottakat megskalpolták, a nőket megerőszakolták, majd nemi szervüket kivágták, és a kalapjukra tűzték. A mészárlás során 150-180 csejennt, főleg nőt és gyermeket gyilkoltak le...
Több kötetnyire való hasonló történetet lehetne (és kellene) elmesélni, itt azonban az érthető helyszűke miatt most pontot teszek. Háromszáz esztendő módszeres holokausztjából talán e morzsányi ízelítő is elég... ösztönzőként, hogy eltöprengjünk egyes „civilizációs vívmányok” felett.
