Tudósítónk jegyzete
Washington, május 13.
Néha úgy tűnik, hogy a több mint hat évtizede tartó közel-keleti konfliktusban évekig semmi sem változik – aztán meg egyszerre szinte minden átalakul. Az utóbbinak vagyunk szemtanúi az elmúlt fél évben.
Búcsút int: George Mitchell
Tavaly ősszel a Balkánról ismert Richard Holbrooke-ot ragadta el a halál az afganisztáni–pakisztáni problémák háttérrendezésének éléről, ma pedig George Mitchell amerikai elnöki különmegbízott (és izraeli–palesztin főközvetítő) távozott posztjáról, amelyet Barack Obama elnöki beiktatásának másnapján kapott. A sikeres észak-írországi békeszerződés Bill Clinton alatti nyélbe ütéséről híres Mitchell már 77 éves és személyes okokból nyújtotta be lemondását. Egyértelmű viszont az is, hogy az elmúlt 30 hónapban semmivel sem haladt előre az általa istápolt békefolyamat.
Időközben bekövetkezett az „arab tavasz”, amelynek a mérsékelt arab országok demokratizálódásához kellene vezetnie. De rövid távon inkább csak a semmihez vezetett. Legalábbis ami az izraeli–arab megbékélést illeti, hiszen az új rezsimek még korántsem stabilizálódtak, nincs is kivel tárgyalnia a nemzetközi közösségnek vagy Izraelnek. És noha most szünetet tart az arab kikelet, az a harc még koránt sincs lefutva. Az észak-afrikai átalakulás közvetlenül hatott a béketárgyalásokra: Mitchell elsősorban Kairó – egészen pontosan Hoszni Mubarak – támogatásával próbálta összehozni a következő szakaszt, de amióta Mubarakot elsöpörte a népakarat, azóta nem volt kire támaszkodnia, és az idősödő közvetítő fel is hagyott a próbálkozással.
Az Izraelt legközvetlenebbül érintő változásokat természetesen a palesztin–palesztin kiegyezés jelenti, ami Tel Avinak/Jeruzsálemnek egyáltalán nem tetszik. A zsidó állam sajtója most már nemcsak a Hamászt támadja, hanem Abbászt is szinte összemossa az eddig csak Gázát kezében tartó milíciával. Ahelyett, hogy a békefolyamatot erősítené tehát a palesztin kiegyezés –, amely szakértők szerint amúgy is csak ideiglenes – Izraelnek még jól is jött a vákuum, mert felmutathatja a – szerinte – „határozatlan” és naiv Nyugatnak, hogy íme, már egyetlen biztos pont sincs a térségben, csak a zsidó állam.
Az amerikai képviselőház republikánus vezetése ráadásul meghívta Benjamin Netanjahut, hogy a kongresszus előtt mondjon beszédet –, amit viszont az arab világ nem fog jó szemmel nézni. John Boehner házelnök és csapata – a Teadélután mozgalom bajkeverő ösztökélésével a háttérben – ezt a szokatlan meghívást direkt a Fehér Ház bosszantására tette meg. Obama természetesen maga is találkozik Netanjahuval, de az utóbbinak most – amerikai közvetítő és szilárd, mérsékelt arab pont híján – nyert ügye van mindazokban a kérdésekben, amelyekben – legfontosabbként az új zsidó települések rendíthetetlen terjesztésével egyre lehetetlenebbé téve a folytonos (vagyis életképes) palesztin állam létrejöttét – eddig is következmények nélkül utasíthatta el az amerikai javaslatokat.
Immár nemcsak Mubarak, hanem a mindenki által tisztelt Mitchell nélkül – és most már a mérsékelt palesztin hatalmi góc „leírásával” – Washingtonnak szinte minden kicsúszott a talpa alól az izraeli–palesztin béke megteremtéséhez szükséges támponthoz. Meglátjuk, mit képes Obama tenni ebben az áldatlan helyzetben.
Afganisztán és Pakisztán ügyében nemcsak Holbrooke korai távozása jelentette a változást – amióta Hamid Karzaira szinte már oda sem figyelnek az amerikaiak –, hanem természetesen Oszama bin Laden likvidálása is. Ez az utóbbi változás sem annyira a bosszú veszélye miatt, hanem elsősorban azért, mert hirtelen elhidegültek az amúgy sem felhőtlen amerikai–pakisztáni kapcsolatok. Az Egyesült Államok egyszerűen nem tartja hihetőnek és elfogadhatónak azt, hogy Iszlámábádnak „fogalma sem volt” Bin Laden nyugodt életéről a pakisztáni katonai akadémia tőszomszédságában, a pakisztáni vezetők pedig nem hajlandók beismerni sem tehetetlenségüket, sem hazugságukat. A hadsereg vezérkari főnöke még azt is megkockáztatta, hogy kijelentse: ha az USA nem hisz nekik, akkor „Pakisztán nem fog Amerikára támaszkodni”. Hanem kire!? – tehetnénk hozzá ebben a pökhendi kijelentésben is kételkedve.
Így most egy kicsit mindenki magára maradt a nagy közel-keleti káoszban – ki hasznot húzva, ki az orrát lógatva, de mindenképpen eredmény nélkül. A világ meg várhatja – egyelőre tétlenül! – a következő felvonást.
