(Tudósítónk jegyzete)
Washington, május 20.
Egy héten belül két európai macsó is „bebizonyította” Amerikában, hogy az Óvilág morálja némi kívánnivalót hagy maga után – amit az amerikaiak mindig is mondtak. Európai szemmel nézve viszont az a kérdés merül fel, hogy miért kell egyáltalán megasztárokat fabrikálni és emberileg szinte elképzelhetetlen (ezért számukra is szinte elviselhetetlen) hatalommal felruházni: hogy azután le lehessen őket rángatni az ideálok égboltjáról!?
Nem csupán a francia Dominique Strauss-Kahnról volt köztudott, hogy szoknyavadász. Ez az ottani politikai kultúrában nem számít halálos bűnnek – emlékezzünk csak a néhai Francois Mitterand elnök titkos második családjára! Az osztrák Arnold Schwarzeneggerről is szállingóztak „megalapozott” pletykák – amin a hollywoodi mozikultúra nem akad fenn, a sajtó pedig a Terminátor prominens, Kennedy-unokahúg feleségének hathatós cáfolata nyomán nem vette őket komolyan.
Az elmúlt napokban mindkét „eurokant” egy-egy bevándorló szobalány buktatta le: az egyiket egy afrikai származású szállodaalkalmazott, egyszeri „találkozás” nyomán, a másikat a latin-amerikai házvezetőnő, aki gyereket is szült boldog házasságban élő munkaadójának – de 14 év után nem tudta tartani a száját. A szállodai szobalánynak még a nevét sem szabad leírni az Egyesült Államokban – miközben egyszeri elbeszélése alapján a New York-i rendőrség filmbe illő villámakcióval és tipikusan amerikai sztártipró kegyetlenséggel szégyenítette meg a feltételezett elkövetőt. Hol is van a „legendás” amerikai ártatlansági vélelem!?
A politikai és filmmilliomos házaspár otthonában évtizedekig porszívózó – és egyéb házi szerszámokat kezelgető – latin-amerikai hölgy viszont most peckesen pózol saját bájait sem éppen titkolva, amiből meglehetősen egyértelmű, hogyan is került sor a több mint egy évtizedes, folyamatos, páros hazugságra a volt Mr. Univerzummal. A drámák végén persze mindkét hölgy milliomos lesz – mindkét macsó fizetni fog, mint a köles –, a két férfi közül pedig nyilván csak az egyik ússza meg. Az, amelyik az „erkölcsösebb” életet álmodó amerikai kultúrában él...
A filmcsillagok világában szinte mindenki természetesnek veszi a promiszkuitást. „Normálisnak” tűnik, hogy a kamerák előtti csókolózás, a mégoly mímelt szeretkezés is könnyedén magával rántja a hol ezzel, hol azzal forgató sztárokat. De az explicit jelenetek eljátszásától jóval gyakoribbak azok a körülmények, amelyek között az amúgy is hatalmas imádói táborral és tömegkulturális befolyással rendelkező csillagok dolgoznak: állandóan egész siserehad veszi őket körül, és szolgálja az ő szépségüket és ragyogásukat. Az ilyen állapot magától termeli a hatalmi helyzeteket – valamint az adrenalint és egyéb testi fluidokat –, amiből nehezen áll át az ember „közönséges” otthoni létbe.
Ugyanez történik a politikai és az üzleti szféra csúcsain. Más eszközökkel ugyan, de ott is egyértelmű a beosztott munkatársak sokrétű és állandó szolgáltatásaiból fakadó hatalmi viszony. Ráadásul mindenki elismeri, hogy a csúcsra jutáshoz megfelelő lelkialkatra: határozott, szinte erőszakos egyéniségre, bátorságra sőt vakmerőségre, folytonos kockázatvállalásra van szükség. Akik így élnek a munkahelyükön, sokszor napi 12–16 órát dolgozva, nehezen tudják elfogadni, hogy az intim szférára nem vonatkozhat (nem kellene, hogy vonatkozzon) a szinte totális felhatalmazás.
A kisember pedig életének 99 százalékában mások döntéseinek van alárendelve. Napi 8–12 órában folyamatosan engedelmeskedik – és legfeljebb négyévente egyszer megkérdezi tőle az állam, hogy két rossz közül melyiket választaná. Amikor tehát lecsaphat egy-egy nyilvánvalóan „megtévedt” hatalmasságra, akkor kéjelegve megteszi azt.
Schwarzenegger nyilvánvalóan soha nem lett volna már-már reagani nimbusszal felruházott kaliforniai kormányzó – aki miatt egyesek még az amerikai alkotmányt is módosítani akarták, hogy egy osztrák náci bevándorló fia akár elnökjelölt is lehessen –, ha már akkor tudta volna a világ, hogy a felesége által szült négy gyermek mellett van neki még egy, sőt az is rendszeresen jár a családi házba.
A Strauss-Kahnról korábban terjedő híresztelések azért nem értek el a Nemzetközi Valutaalap (IMF) igazgatót választó hatalmainak az agyáig, mert egyrészt nem amerikai jelöltről volt szó, másrészt a francia sajtó előszeretettel elhallgatja az ilyesmit. De ha tudták is róla nőcsábász voltát – emlékezetes, hogy néhány évvel ezelőtt egy magyar beosztottjával folytatott kapcsolat miatt kellett bűnbánatot tartania –, akkor sem vették komolyan, mert ők maguk is hasonlóan kiváltságos életet élnek.
Mindennek ellenére nem egészen egyértelmű most sem a francia elnöki poszt várományosának lebukását eredményező helyzet. Az amerikai igazságszolgáltatás eleve hitelt ad a vádlónak és – minden ellenkező törvény ellenére – eleve meghurcolja a bevádolt személyt. Az amerikai közvélemény is sokkal hamarabb fog „megbocsátani” a Terminátornak, mint a bankárnak, mert hogy az utóbbi állítólag erőszakos cselekményt hajtott végre. Nagy kérdés viszont, hogy emberileg melyik a nagyobb bűn: évtizedekig hazudni az idillikus családképet biztosító szeretteidnek, vagy lebukni egy ki tudja, milyen helyzetben lejátszódó, esetleg átgondolt hátsó szándékkal megszervezett „találka” miatt.
A közerkölcs természetesen mindkettőt elítéli, és joggal. Azzal viszont sajnos senki sem foglalkozik, hogy talán a hatalmi viszonyoknak kellene – az üzleti, politikai, sport- és showbiznisz-világban egyaránt – gátat szabni ahhoz, hogy ne lehessenek mindenható emberek, kiszolgáltatott alattvalók – és kölcsönös visszaélésre csábító helyzetek.
