Tudósítónk jegyzete
Washington, június 3.
Oszama bin Laden megöletése és Ratko Mladić elfogatása egyformán Richard Holbrooke-ot juttatja azoknak az eszébe, akik végigkísérték a balkáni, majd az afganisztáni háború utolsó éveit, illetve mindkét harctéren a béketeremtési kísérleteket.
A decemberben elhunyt, egyedülálló egyéniségű amerikai diplomata egyesek szemében a legfontosabb szövetséges, másokéban a legnagyobb ellenség volt – ráadásul politikai csatáinak mindkét oldalán! Halála után néhány hónappal magyar származású özvegye, Márton Kati igyekszik hozzájárulni diplomáciai hagyatékának megismertetéséhez.
Holbrooke ugyanis Obama potenciális Vietnamjának tartotta Afganisztánt, különösen miután a jelenlegi elnök másodszor is megtöbbszörözte az ott harcoló amerikai csapatok létszámát. Viszont ez nem jelenti azt, hogy régi sablonokban gondolkodott. Egyesek szerint ugyan „mindent Vietnímnak látott”, mert ott szerezte első nemzetbiztonsági tapasztalatait, s a hetvenes évek amerikai–vietnami tárgyalásai során, idősebb kollégáktól tanulva, vált kiváló diplomatává. Azért hamis ez a kép, mert Holbrooke nagyon is az adott helyzethez tudta szabni a Fehér Háznak tett javaslatait.
Emlékezzünk csak vissza: ő volt az, aki határozott fellépést követelt Clintontól, miután belátta, hogy Radovan Karadžićot, Ratko Mladićot és Slobodan Miloševićet semmi más nem fogja eltéríteni háborús terveiktől, csak a túlerő. Afganisztánban viszont – már Obama és Hillary Clinton térségbeli főképviselőjeként – azt szorgalmazta, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tálibok mérsékelt szárnyával, mert civil megoldás nélkül, csak katonai győzelemre számítva, soha nem lesz vége az agóniának.
Márton Kati most megnyitotta Holbrooke feljegyzéseinek egy részét, és a legendás diplomatáról legalább három könyv van készülőben. Azok szerint, akik már megismerkedhettek Holbrooke rejtett gondolatmenetével (mert csapatszellemtől vezéreltetve és legjobb kormánybeli barátjához, Hillaryhoz hűségesnek maradva nem hozta nyilvánosságra a hivatalos politikával való legmélyebb egyet nem értését), Bin Laden meggyilkolása után egyedülálló alkalom nyílik arra, hogy új diplomáciai offenzívával tisztességes befejezést nyerhessen az afganisztáni háború.
A Balkánon többen is azzal vádolták Holbrooke-ot, hogy ilyen-olyan tisztességtelen alkut kötött a szerbekkel. Nézőpont kérdése, hogy alkunak tekinthető-e a kétszeri, bombázás által kikényszerített béke. Azzal mindenesetre maga Holbrooke is egyetértett, hogy Daytonban jóval többet ki lehetett volna csikarni Miloševićtől, mint Bosznia-Hercegovina területének 51 százaléka. Ezt ő szinte azonnal elismerte. Viszont azt is tudni kell a történtek megértéséhez és megítéléséhez, hogy Holbrooke tökéletesen érzékelte: saját főnökeit (az örökké óvatos, azóta szintén elhunyt Warren Christopher külügyminisztert, illetve Clinton elnököt) soha többé nem lehetett volna rávenni balkáni béketeremtésre, ha Dayton sikertelenül végződik.
Miután először Karadžić Mladićot, majd a Republika Srpska magát Karadžićot is menesztette, Holbrooke tudta, hogy Miloševićnek nem maradt több olyan szintű hóhéra a Koszovóval való leszámolásra. A boszniainál is nagyobb légi háborúra viszont mégiscsak szükség volt, mert Miloševićnek Koszovóban megvolt az az előnye, ami Boszniában nem: formálisan saját országában garázdálkodhatott.
Holbrooke zseniális elemző is volt, nemcsak erélyes tárgyalófél. A politikai döntéshozók azonban nem akarják mindig meghallani a legjobb elemzéseket, főleg ha azok ellentmondanak saját meggyőződésüknek. Most azonban kilátás van arra, hogy Obama mégiscsak belássa, Holbrooke-nak igaza lehetett a civil kapcsolatok erőltetésével.
Mladić aligha kerülheti el büntetését Hágában, de attól mindenesetre megszabadította a sors, hogy Holbrooke-kal kelljen szembenéznie a vádlottak padjáról. Nem mintha akármi meghatotta volna ezt a kegyetlen katonát. Előfordulhat, hogy még a tálibok is jobban hajlanak a kiegyezéses megoldásra, mint egyes bukott ördögök a Balkánon.
