Tudósítónk jegyzete
Washington, június 17.
Szerbiában és Magyarországon is éles csörtékre kerül sor a kormány és a szakszervezetek között, de a „bohóc- és fülkeforradalomra” az Egyesült Államokban is lehet párhuzamokat találni.
Az elmúlt hét két ellentétes előjelű csatát látott beindulni, illetve befejeződni abban a – ha nem is vérre, de – bérre és jogra menő háborúban, amelyben az amerikai jobboldal egyre keményebb eszközökhöz folyamodik a szakszervezetek ellehetetlenítéséért.
Miután az Obama-kormányzatnak nem volt elég ideje és ereje, hogy a tavaly őszi választásokig látványos eredményeket érjen el a George Bush második mandátumának végére bekövetkezett súlyos gazdasági visszaesés következményeinek orvoslásában, a novemberi „fülkeforradalomban” az amerikai választók legtürelmetlenebb középső rétege a szövetségi képviselőházban is és a tagállamok egy részében is „lovat váltott”, és a jobboldal kezébe adta a gyeplőt. Új hatalmuk birtokában a republikánus kormányzók féltucat államban a szakszervezetek jogainak eltörlésében látták az állami kiadások csökkentésének legegyszerűbb módját.
A legnagyobb ellenállást, mint ismeretes, a wisconsini pedagógus-szakszervezet tanúsította, amellyel szemben a kormányzó csak vaskezű törvénykezés árán tudta keresztülvinni kisemberellenes akaratát. A több hétig tartó parlamenti tüntetések és a demokrata kisebbség látványos szökése sem akadályozta meg a köztisztviselői szakszervezetek jogfosztását, amely szerdán vált véglegessé. A wisconsini legfelsőbb bíróság – republikánus többsége révén – érvénytelennek nyilvánított egy alacsonyabb szintű döntést a közszolgálati munkavállalók jogait eltörlő törvény felfüggesztéséről.
A szakszervezet-ellenes hisztériát felkorbácsoló jobboldali média – de például a magyarországi köztudatban liberálisnak tartott Washington Post egyik kommentátora is – most egy másik ügyet keresett, amelyen keresztül bizonyítani próbálja, hogy a szakszervezetek jogfosztására azért van szükség, mert a kollektív szerződések rendszere magát a demokráciát és a szabadságot veszélyeztetik az Egyesült Államokban. Abban az országban, amely évtizedekig leckéztette az azóta sikeresen tönkretett szocialista tömböt a szakszervezeti jogok fontosságáról.
Obama nagytőke-ellenességét többek között azzal szemléltetik ellenfelei, hogy a szövetségi hivatal, amelynek feladata a munkavállalók és munkaadók közötti viszonyok ellenőrzése, beperelte a Boeing repülőgépgyárat. A Boeing vezérigazgatója ugyanis elszólta magát, mondván, hogy az új, 787-es óriás utasszállító gyártóvonalát azért helyezte ki északnyugatról Dél-Karolinába, mert a Boeing Washington állambeli alkalmazottai 3-4 évenként sztrájkot hirdetnek és lehetetlenné teszik az üzleti tervek megvalósítását. A törvény természetesen minden cégnek megengedi, hogy ott építsen gyárat, ahol akar, viszont nem engedélyezi a szakszervezeti akció elleni megtorlást. Innen a per.
Egy elnök-vezérigazgatónak – akinek több millió dolláros évi fizetése és részvényopciói az üzleti terv megvalósításától függnek – természetesen fogalma sincs arról, milyen az, elveszíteni a nyugdíjalapot, vagy akkora keresetből élni, amelynek pár százalékos lenyesése is akár a megélhetés határára sodorhat egy családot. Neki csak az a fontos, hogy olyan helyre telepítse gyárát, ahol a munkásoknak még csak elméleti lehetőségük sincs szervezett akcióval befolyásolni az üzleti tervet – saját szempontjukból pedig sorsuk alakulását.
Huszonkét állam van, elsősorban az USA déli térségeiben – amelyek önmagukat, szépítő átejtéssel, „a munkához való jog” államainak becézik –, ahol a törvény nem engedélyezi a munkahely kötelező szakszervezetiesítését. Minthogy az egyébként is kiszolgáltatott embereknek ilyen áron ugyan, de munkát ígérnek, sőt a szakszervezeti tagsági díjtól való „megszabadulás” is látszólagos keresetnövekedéshez vezet, természetesen nem nehéz a helyi „fülkeforradalmak” sorozatával demagóg politikák támogatására bírni a szavazók egy részét. Aztán meg már úgyis késő, mert a megválasztott politikusok a biznisz és a nagytőke kiszolgálására használják fel csúsztatással megszerzett hatalmukat. Ugyanezek a republikánusok természetesen azt követelik Obamától, hogy állítsa le a munkahelyek külföldre „szöktetését” – holott ahhoz pontosan ugyanazért folyamodnak a cégek, mint az Amerikán belüli munkahely-áthelyezéshez: a bérek és az egyéb juttatások leszorításának céljával.
A Boeing-ügynek nemzetközi vonatkozásai is vannak. A cég ellen indított adminisztratív per kritikusai azt állítják, hogy a „munkáltató jogainak megnyirbálása” (hogy ti. nem ott épít gyárat, ahol akar, mert a szakszervezet „előjogokat” követel) az európai Airbusszal folytatott ádáz piaci küzdelem kilátásainak rovására megy. Régi vita az EU és az USA között, hogy melyik nagy repülőgépgyár állami támogatása szegi meg súlyosabban a szabadkereskedelmi konvenciókat. Az amerikai panasz szerint az Airbus állami szubvenciója (elsősorban Franciaország és az Egyesült Királyság részéről) illegális versenyelőnyt biztosít az európai cégnek. Az óvilági szemlélet viszont azt nehezményezi, hogy az USA hatalmas katonai megrendeléseken keresztül támogatja saját repülőgépgyártó óriását. A vita mindaddig eldönthetetlen marad, amíg a két fél ellentétes referencia-rendszerben érvel.
Ugyanígy eldönthetetlen az is, hogy kinek van igaza a szakszervezet-ellenes harcban: azoknak-e, akik a biznisz korlátlan jogaiban látják a világ jobbításának esélyét, és ennélfogva habozás nélkül feláldozzák a kisemberek megmaradt beleszólási lehetőségeit, vagy azoknak, akik szalmaszélként kapaszkodnak a szakszervezetekbe, mert a szervezett munkaerő végső felszámolása után senki nem fogja tudni a kisemberek érdekeit képviselni a nagytőkével és az állami kényszerrel szemben.
