Halkidiki három „ujja” közül a legfestőibb a középső, Szithónia (ΣΙΘΩΝΙΑ) nevű félsziget. Ha az ember délkeleti oldalán haladva Kalamitszi és Szíkia között félúton letér a főútról, egyszeriben egy szokatlan „labirintusban” találja magát.
Egymásba torkolló, egymást keresztező utak rengetege, az elágazásoknál tűzcsap, áramelosztó, de – egy tégla nem sok – épületnek hírnöke sehol a láthatáron. Az útvesztő látszólag csak azért van itt, hogy a sziklák közé gyöngyszemként beágyazódott, vad strandok felé vezető utat keresők életét keserítse. Az úthálózatot és a kísérő infrastruktúrát mintegy tíz esztendővel ezelőtt építették ki. Azóta is úgy áll.
Egy évtizeddel ezelőtti első ottjártamkor fel sem merült bennem a kérdés, a gyanú, minek ez az egész. Csak jóval később tudtam meg, hogy a sehonnából sehovába vezető úthálózat valójában egy majdani település alapját képezi. Pontosabban volt hivatott képezni, mert a túlnyomóan uniós pénzekből táplálkozó beruházás – mivel a pénzt másra költötték el – az alapfázisnál megtorpant. A leendő „város” most is szakasztott olyan, mint amikor először láttam, csak az aszfalt kopott, rongálódott meg kissé... meg számottevően megnőtt a környéken legelésző kecskék és birkák jelenlétéről tanúskodó „taposóaknák” száma.
A szellemváros – ahogyan a környékbeliek hívják – bizonyos fokon corpus delicti, a jelenkori görög valóság némán is beszédes szimbóluma. Ez pedig immáron minden puhítás és smink ellenére is arról szól, hogy Görögország egyszerűen nem képes és nem is lesz képes visszafizetni adósságát a mentőcsomag feltételeinek megfelelő módon. Alig akad már olyan szakember, aki még reményt fűz ahhoz, hogy a mind jobban begyűrűző válságból komolyabb érvágások nélkül ki lehet lábalni. Görögország küladóssága máris a GDP 160 százalékát teszi ki. Ha továbbra is törleszti a kamatokat, GDP-je pedig ezzel párhuzamosan (és logikusan) csökken, úgy a hiány nőttön nő, a csőd ilyetén egyszerűen elkerülhetetlenné válik. Valamin tehát változtatni kell(ene), de minden megoldás, amely akár feltételesen is elfogadható Athén európai hitelezőinek, nem javítana semmit sem az ország helyzetén.
Bárhogyan is forgatjuk és forgatják, a végén csak az derül ki, hogy orvosolni ezt a rákfenét már csak úgy lehetséges, ha a nagy hitelezők, köztük az Európai Központi Bank (EKB) vállára helyezik át a törlesztés terheit. Eközben nincsenek olyan trükkök, amelyekkel semlegesíteni lehetne a görög fizetésképtelenségnek a német és francia bankok mérlegére gyakorolt hatását. Ráadásul Írország és Portugália is hasonló cipőben jár.
A probléma tehát újra és újra egyetlen megoldásra kanyarodik vissza: az eladósodottak nehézségeit valamilyen módon az egész Európai Unión kell(ene) szétteríteni. Ha tehát az eurót meg akarják menteni, végső fokon a német, francia, holland és finn adófizetőknek kell felvállalniuk és elcipelniük ennek terhét.
Ez pedig már elméleti síkon is rázós, hiszen sokan máris komolyan morognak és mind gyakrabban kérdezik: miért nekik, a szorgalmas, takarékos és törvénytisztelő északiaknak kellene eltartaniuk a lusta, pazarló és adócsaló délieket?
Jože Mencinger, Szlovénia és a térség egyik eminens közgazdásza (az önálló Szlovénia első gazdasági minisztere) alapvetően nem hajlamos a borúlátásra, de úgy látja, ez a szekér máris olyan lejtőre érkezett, hogy közönséges kézifékkel képtelenség megállítani. A görög válságon is túlmutatóan számára az a legaggasztóbb, hogy az EU-t jelenleg mételyező probléma a Jugoszlávia szétesése előtti időszakot idézi, és – minimum gazdasági és monetáris vonatkozásban – szerinte nagy valószínűséggel hasonló következményekkel is jár majd.
A jugoszláv szindróma kiindulópontja máris adott. Ez ugye az a – fentebb említett – pillanat, amikor a „felelősök, bűnbakok kerestetnek”-féle játék veszi kezdetét, amikor azt firtatják, ki váltotta ki a válságot, ki az elszenvedője, kinek kell majd állnia a cechet. Jugoszláviában mindenki egymásra mutogatott, egymásra kente a mocskot, az EU-ban pedig jelenleg Görögország az ügyeletes bűnbak, de szinte csak idő kérdése, mikor kerül premier plánba Portugália, Spanyolország vagy Írország. Tolakodik hát a kérdés: ha Jugoszlávia az évtizedes stagnálást (a 80-es évek) nem élte túl, túlélhet-e az unió (elsősorban a monetáris unió) egy hasonlóan hosszú válságot?
Mencinger (és nem csak ő) erősen kétli, hiszen még csak a krízis második évét tapossuk, ám máris mindenki fokozottan ideges, ingerlékeny, mert nem tudják hatékonyan kezelni. Amikor a baj még csak a kisebb országokat sújtja, ideig-óráig el lehet valahogy dűlőzgetni, de amint a nagyok és tehetősek fölött is át-átcsapnak majd a hullámai (márpedig a teherátvállalással erre szükségszerűen sor kerül), akkor... Akkor kezdődik a haddelhadd.
Egyesek anno gyakran figyelmeztették Ante Markovićot, hogy legfeljebb a konföderációs államforma tarthatja egyben az akkor már gyakorlatilag önálló államként gazdálkodó köztársaságokat, de Marković rá sem rántott, az amerikai „segélyben” bízott. Az sohasem érkezett meg... a többit meg volt szerencsétlenségünk látni, tapasztalni.
Az EU-nak viszont vakreményes amerikai nagybácsija sincs.
