Tudósítónk jegyzete
Washington, július 1.
Az amerikai politikai élet alulírott krónikása majd két évtizeden át igyekezett felmutatni – különösen a balkáni és magyarországi közéleti stílus(talanság) bántó éleivel szemben – azokat a nemes szokásokat és harciasságukban is tisztességes módszereket, amelyekkel az Egyesült Államok vezetői kitűntek az egymás közötti, mégoly versenyszellemű érintkezésben.
Tündérmese hőse: Barack Obama (Beta/AP)
Annál mélyebb szomorúsággal kell most viszont arról tudósítani, hogy ezeknek az erényeknek nemcsak az alkonyát tapasztalhatjuk az elmúlt években, hanem már nyomuk is alig található.
Mindez persze még akkor kezdődött, amikor 12 év republikánus hatalom után Bill Clinton – 1992-ben sokak szemében egy provinciális kívülálló – váratlanul legyőzte id. Bush elnököt. Pont akkor, amikor a jobboldal már-már elhitette önmagával, hogy a drasztikus reagani eljárások segítségével hosszú időre bebetonozta hatalmát. Aztán a nyolc évvel későbbi visszavágás, ifj. George Bush kétes körülmények közötti, egyetlen főbírói szavazattöbbséggel való elnökké emelése ismét reményt adott eszmetársainak a hosszú távú berendezkedésre.
Amikor – a Bush-csapat háborús mániájával szemben – Barack Obamát tavalyelőtt elnökké választották, sokan úgy vélték, hogy ismét eljött a tisztességes politizálás időszaka: Amerika „megbánta” rabszolgatartó múltját és az első fekete politikusnak a Fehér Házba juttatásával a fajok konvergenciájának, de legalábbis gyümölcsöző együttélésének a korszaka következik.
A sokat tapasztalt és páratlan politikai intuícióval rendelkező, ezüsthajú „haza bölcsévé” öregedett Clinton viszont már a választások előtt megmondta, hogy Obama látszólagos, tüneményes sikere – közönséges tündérmese lesz. Igaza lett.
Bush egy gazdasági csőd szélén álló országot – és világot! – hagyott utódjára, amelyben kis híján (és az azóta mégiscsak kifinomult módszereken meg számítógépes modelleken) múlott a húszas évek világválságára emlékeztető katasztrófa elkerülése. Obama, aki egészen másfajta elképzelésekkel indult a választásokon, azóta is kénytelen a kilábalást vezényelni, a két értelmetlen háborúból és a gazdasági pangásból való kiemelkedést. Végletekig türelmesített kompromisszum-hajlama – egyesek szerint Tamás bátya-ösztöne – eddig oda vezetett, hogy valamennyi kezdeményezését gúzsba kötötte a másik oldallal való megegyezés-keresés – és az ellentábor folyamatos elutasítása.
Az elmúlt két év története ismeretes: minthogy a pénzügyi káoszt egyszerűen nem lehetett másfél év alatt rendbe hozni (többek között a republikánusok szenátusi obstrukciója folytán), a választók türelmetlensége a kongresszus egyik házában Obama ellenzékének adta a többséget, amelyben minden korábbinál nagyobb befolyásra tett szert a jobboldal radikális demagóg szárnya, a Teadélután mozgalom. Ez a demagóg irányzat mindenfajta adóemelést elutasít, még a milliárdosok Bush-féle ideiglenes adócsökkentésének az eltörlését is, sőt a magánrepülőgépek és a milliárdokkal játszó befektetési alapok vezetőinek (akik majdnem csődbe vitték az országot) a megadóztatását is. Az elnök még ezekkel is kiegyezett múlt decemberben, csakhogy az idei költségvetésben megmentse a munkanélkülivé vált milliók segélyezését.
Most azonban az államadósság plafonjának törvénnyel való emelése vált szükségessé, különben augusztus 2-a körül az Egyesült Államok – történelmében először – fizetésképtelenné válik. Az amerikai csőd beláthatatlan következményekkel járhat az egész világra nézve. Ezért – és az eddigi elnöki kompromisszumokkal a zsebükben – a republikánusok úgy érzik, hogy Obama az utolsó pillanatban szavatoltan újra beadja a derekát, mert nem akarja, hogy ő legyen az USA történetének első elnöke, akinek a mandátuma alatt megszűnik a „varázslat”, az USA holtbiztos adósságtörlesztési garanciája.
Hogy ez a jobboldali arrogancia milyen méreteket öltött, azt legjobban John Cornyn texasi republikánus szenátor minapi kijelentése bizonyítja. A múlt hétvégén a kongresszusi jobboldal képviselői kivonultak a Fehér Házzal folytatott plafon-tárgyalásokról, amikor a kormány azt javasolta, hogy ha már semmiképpen nem hajlandók a milliárdosok adóját sem emelni, akkor legalább töröljék el a történelmi szintű profitot bezsebelő olajtársaságok állami szubvencióját. A megegyezés reményének foszladozását látva Obama felszólította a kongresszust, hogy felejtse el a nyári szünetet, és addig dolgozzon, amíg csak meg nem találja a megoldást az adósságszint emelésére.
Cornyn erre azt mondta: „Sokunkat felháborít az elnök eget verő népámítása és ujjal mutogatása, amikor ő maga felelőtlenül viszonyul feladataihoz. Sajtóértekezlete abszolút gyalázatos volt. Én tisztelem az elnöki hivatalt, de Obama óriási csorbát ejtett annak méltóságán, és szégyellhetné magát.” Ilyen szavak után aligha lehet az amerikai politikai diskurzus szellemét – legalábbis a jobboldal vezetőiét – példának állítani mások elé...
Még csak annyit, hogy a Clinton utáni nyolc év republikánus kormányzása – nem mellékesen a két tízéves háború finanszírozásával – megduplázta az USA államadósságát, és háromszor annyit, hatezer milliárd dollárt „adott hozzá”, mint amennyit Obama az elmúlt két év alatt arra szánhatott, hogy kiemelje Amerika szekerét a kátyúból és a munka nélkül maradt emberek millióit megmentse az éhhaláltól.
