(Tudósítónk jegyzete)
Washington, júl. 8.
Mélyen vallásos nagyapám 68 éves volt, amikor az első földi lény a Holdra lépett. Mindaddig egy szót sem hitt az űrhajózás híreiből, szinte istenkáromlás nak tartotta azegész rakétabizniszt. De akkor, azon a júliusi hajnalon, megnézte az élő közvetítést, felnézett a Holdra, és így szólt: „Úgylátszik, mégiscsak felmentek!”
Mindössze nyolc év múlt el attól az időtől, hogy Kennedy elnök kihirdette a célt: Elérni a Holdat a (hatvanas) évtized vége előtt! Az 1969-es, történelmi leszállást követő három éven belül hatszor lépett ember a Holdra – és 1972 óta egyszer sem. Nincs mit keresnünk ott, szól a hivatalos magyarázat.
A pénteken utolsó útjára induló űrkompot, az Atlantist – véletlen jelképes összefüggés, hogy az utolsó Shuttle éppen az elveszett kontinens nevét viseli – már nem tudják hasonló magyarázattal kikísérni a politikusok. „Nyugdíjaztatásával” Amerika – 1961 óta először – embert szállító űrjármű nélkül marad, a világ pedig olyan megoldás nélkül, amellyel nagyobb térfogatú műholdakat (mint például a Hubble teleszkópot) vagy űrállomás-elemeket lehet Föld körüli pályára juttatni, valamint azokat meghibásodás esetén ember által elérni és a helyszínen kézzel javítani.
A NASA ezentúl a nemzetközi űrállomásra is csak úgy lesz képes feljuttatni amerikai tudósokat, ha ülést vásárol számukra a Szojuzokon, ezeken a régi stílusú, kúp alakú kapszulákon, amelyekbe alig gyömöszölődik be három űrhajós, és minden gramm hasznos terhet ezerszer át kell gondolni. A Szojuz fellövése ugyan sokkal olcsóbb, mint az űrkompé, az orosz űrgolyó kétségtelenül megbízható, negyven éves technológia – ám használata erősen korlátozott.
Az űrkutatásnak nem lesz vége, még ha a nagy felfedező korszak le is zárult. De az állam ma már csak olyan technológiát hajlandó finanszírozni, amelyet katonai célokra lehet használni – ahhoz meg nem okvetlenül szükséges az ember a világűrben. Charles Simonyi és néhány más milliárdos, akik a Szojuzzal röpültek, úgy vélik, hogy a kezdeti stádiumban lévő magánvállalkozások fogják újra fellendíteni az emberi űrhajózás ügyét.
Csakhogy nem minden érdekelt gondolkodik olyan nagystílűen,és adakozik oly bőkezűen értelmes célokra, mint Simonyi. Elég meghallgatni, vagy akár csak megnézni a Virgin Galactic alapítóját, aki ugyan mindenképpen merész terveket szövögető, kalandvágyó ember, de elsősorban a hírnév és a profit érdekli, nem a tudomány.
De miért is adta fel az Egyesült Államok ugyanazt az űrversenyt Oroszországgal szemben, amelyet először a holdutazással – vesztes állásból –, majd 1981-ben a sikeres űrkomppal többször is megnyert?
Olcsó költségvetési megfontolásból! A Shuttle karbantartása és repítése évi négy milliárd dollárba kerül. Ez mellesleg egytizede annak, amit az USA évente kifizet a kőolajtársaságoknak, hogy megsegítse őket „nehéz gazdasági helyzetükben”: az ExxonMobil és a többiek eközben évről évre profitrekordokat döntenek meg, amiből bőven képesek fizetni a lobbistákat, akik kiharcolják számukra az állami szubvenciót. Az adófizetőknek azt a pénzét, amit a jobboldal a legszegényebb rétegektől vagy a tudománytól von meg inkább.
Még az ifj. Bush elnök is merészebb – noha üresen csengő – tervet javasolt a NASA-nak a legutóbbi űrkomp-katasztrófa után, mint Obama. A holdbázis és a Mars ember általi meghódítása azonban ma már túl drágának tűnika politikusok szemében – mert szponzoraik másra követelik a közpénzeket. Az az Oroszország marad most állva az űrhajózás terén, amelyiknek Moszkva környéki kiképzőközpontja félig üres és lerongyolódott, mállik a malter és átver a fű az aszfalton.
Az Atlantis visszatérése után több ezer űrmérnök, tudós és technikus veszíti el ellását Floridában és Alabamában, mert egyszerűen nincsenek újabb feladatok. Kihaltak a víziók, üresen kong nemcsak a rakétaépítő hangár, hanem az Amerika vezető szerepéről szóló, unalomig ismételt szlogen is.
45 évvel ezelőtt írta magyarra is lefordított, híres könyvét Oriana Fallaci (ez a 2006-ban elhunyt, roppant ellentmondásos olasz riporternő) arról, hogy egyáltalán mi értelme az űrkutatásnak. Az egyik amerikai űrhajós fogalmazta meg a máig tudományos fantasztikumként csengő feladatot, a mi szerinte az űrhajózásra vár az emberiség „átmentésével” abban az esetben... ha meghal a Nap.
Ez a kozmikus esemény – mai tudásunk szerint – elég messze van, de az esélyünk arra, hogy túléljük mint faj, mától kezdve még inkább távolodni látszik. Feladtuk volna a versenyt a természettel – néhány dollár profit miatt!?
