Tudósítónk jegyzete
Washington, július 22.
A kötélhúzás túl játékos, sőt, túl tisztességes hasonlat ahhoz képest, ami az elmúlt hetekben Washingtonban folyik. Másfajta párhuzam kellene, hogy ecseteljük az amerikai államadósság plafonjának növelésére irányuló erőfeszítéseket.
A két „mozdonyvezető” itt éppen egymás mellett: Boehner és Obama (Beta/AP)
A kudarc, vagyis az állami fizetésképtelenség – az USA történelmében először, és az egyetlen korlátlan hitelű hatalomként – beláthatatlan következményekkel járhat nemcsak az amerikai adófizetőkre, hanem az egész világgazdaságra nézve. Ezért tűnik orosz rulettnek és főleg csalárd ideológiának az, amivel a képviselőházi többség kisebbsége, az ultrakonzervatív Teadélután mozgalom republikánusai az országot áltatják.
Két vonat robog egymás felé Washingtonban, nukleáris teherrel megtöltve. Az egyik fékezne, de nincs mivel, a másik gázt adna, de abból is kifogyott. A mozdonyvezetők Barack Obama demokrata államfő és John Boehner republikánus képviselőházi elnök. A balról érkező vonatban túl sok az utas, aki inkább hátrafelé menne, mert célba érve csak rosszabb lehet neki. A jobboldali vonat pedig teli duhaj kirándulókkal, akik még a fűtőnél is eltökéltebben tüzelik a mozdonyt.
A megmentést jelentő egyik váltó karja egy titokzatos „kívülállónak”, a szürke eminenciás Grover Norquistnek a kezében van, aki kongresszusi választások előtt minden republikánus jelölttel megpróbál aláíratni egy hűségesküt, amely – becsület- és főleg mandátumvesztés terhe mellett – örökre kötelezi aláíróját, hogy soha semmilyen körülmények között nem lesz hajlandó adónövelésre szavazni.
Emiatt a külső befolyás miatt fordulhat elő, hogy ifj. George Bush tíz évre szóló, „ideiglenes” adócsökkentése – minek nyomán beindította a háromezer milliárdos terrorizmus elleni háborút, és a két intézkedéssel hét év alatt megduplázta az USA államadósságát – örökössé válik. Az ideiglenes csökkentés visszaállítását ugyanis Norquist mindeddig adóemelésnek minősítette – és a kampánytámogatás megvonásával bünteti. (Ez az utóbbi kényszeríti ugyanis a jobboldali jelölteket képviselői függetlenségük olcsó feladására: Norquist kezében óriási pénzügyi hatalom összpontosul, és azt annak a jelöltnek a támogatására fordítja, aki hajlandó az ő nagytőke-ideológiájának szolgálatába állni.)
Boehner ugyan mérsékelt republikánus, aki – a régi amerikai politikai tisztesség mentén – hajlamos kompromisszumra, csakhogy ott tolongnak mindenre elszánt utasai, akik bármikor kicsavarhatják a kezéből a kormányrudat, ha nem ad nekik eleget a politikai diadal részegítő nedűjéből. Saját második embere, a virginiai teadélutános Eric Cantor képviselő erre már tett is néhány jól irányzott lépést. Cantor elvtársai számára pedig még a katasztrófa sem eltántorító körülmény – gazdáik ugyanis azzal is jól járnának, ha felszökkennének a kamatlábak.
A jobboldal szerencséjére a Fehér Ház vonatát is egy kompromisszumra vágyó Obama vezeti, aki mindenáron azt igyekszik bizonyítani az alulinformált, sőt félrevezetett amerikai választók tétovázó – és ezért a végén mindent eldöntő – középső egyharmadának, hogy ő az, akinek a mérsékletességére mindig lehet számítani, akinek a fő célja a megállapodás, nem pedig a politikai harc. Az ő vonatának „ballasztja” a nyugdíjasok és szegények százmilliós rétege, akik számára a jobboldalról diktált kompromisszum – a nagyvállalatok és dúsgazdagok adócsökkentésének javára kikényszerített nyugdíj- és egészségbiztosítási járadékrendszer drasztikus megnyirbálása – egzisztenciális veszélyt jelent. Csakhogy nekik „nincs másik vonatuk”: vagy ebben utaznak, vagy semmi reményük nem marad.
A kolosszális ütközést – és globális pénzügyi robbanást – elkerülendő, néhány mellékszereplő is igyekszik furfangos megoldásokkal előállni, de esélyük sincs: a baloldalt csak Obama képes rábírni arra, hogy érdekeiről lemondjon, a jobboldalt viszont – talán senki. Ezért a kompromisszum körvonalai, amelyek csütörtök este röppentek fel, de egyelőre mindkét főszereplő cáfolja őket, csakis az egyik oldalra görbülhetnek.
A közgazdászok jelentős része egyetért abban, hogy az amerikai állam fizetésképtelensége – ha augusztus 2-án bekövetkezik – kiszámíthatatlan, potenciálisan katasztrofális következményekkel járhat nemcsak az USA lakosságára és gazdaságára, hanem az egész világra nézve: megugranának a kamatlábak, milliók nem kapnák meg fizetésüket vagy nyugdíjukat, hirtelen csökkenne a piaci kereslet, ami tömeges elbocsátásokhoz vezetne, amitől csökkennének az adóbevételek – és így tovább, spirálisan az összeomlás felé.
Ezt persze senki sem akarja: a kérdés az, hogy ki és melyik pillanatban veszíti el hidegvérét, és ugrik a váltóhoz – cserbenhagyva saját utasait, de egyben talán megelőzve a még nagyobb rosszat. Ez az utóbbi nemes cselekedet lenne Obama részéről, ha nem jelentene egyben – a másik opcióhoz képest – összehasonlíthatatlanul nagyobb áldozatot a kiszolgáltatottak részéről.
