Látszólag a fogat fogért „elv” követhető nyomon a koszovói kormány azon húzása mögött, hogy árubehozatali tilalmat rótt ki a szerbiai termékekre, ugyanis a reciprocitásra hivatkozó importstop válasz a belgrádi vezetés koszovói árukat sújtó embargójára.
A kereskedelmi korlátozásokat látszólag a koszovói vámpecsét körüli vita miatt vezették be. A vita valójában csak arról szól, kinek a zsebébe folyjon be a vámból beszedett pénz.
A viharfellegek a Belgrád–Prishtina párbeszéd hatodik felvonásának elnapolását követően kezdtek tornyosulni, amikor a megállapodni hivatott felek kölcsönös vádaskodásba kezdtek azt magyarázandó, ki a felelős a halasztásért. Prishtina egyértelműen Belgrádot okolta, mondván, szerdán azért nem ültek asztalhoz, mert a szerb fél nem hajlandó az unió által is elfogadott koszovói vámpecsétet elismerni és szabadkereskedelmi megállapodást kötni, Belgrád pedig azzal magyarázta a hatodik felvonás szeptemberre halasztását, hogy további nézetegyeztetésre van szükség, nem kapkodható el a dolog. Erre jött a Szerbiából érkező árut érintő embargóra vonatkozó prishtinai rendelet, egyenes következményeként pedig az, hogy már másnap hosszú sorokban kígyóztak a teherautók a merdarei határátkelőknél.
Belgrád természetesen ocsmány zsarolásnak minősíti az ellenintézkedést, és azzal érvel, hogy a vámpecséteket nem fogadhatja el, hiszen azokon a koszovói államiság jelképe (címere) van, elfogadásával közvetve elismerné a függetlenséget, szerinte nincs szó semmiféle kivitelről, csupán Szerbia déli tartományába irányuló áruszállításról... aminek megakadályozásával az embargót bevezető déli tartomány illetékesei az ott élő szerbség ellátását akadályozzák, ergo a kormány az EU, az ENSZ és világ összes releváns tényezőjét tájékoztatja majd erről és kikéri magának. Belgrád CEFTA-szerződés-sértést emleget, jogokat és elvszerűséget, azaz koszovói részről elvszerűtlenséget, értelmetlen, destruktív és infantilis magatartást... – ennek beláthatatlan következményei lehetnek. Prishtina meg arra hivatkozik, hogy – mivel Szerbia már 2008 óta akadályozza a kivitelt Koszovóból Szerbiába – jobb híján neki is jogában áll ezt ellentétes irányban megtenni.
Kissé sarkítva, olyan ez, mint két tőszomszéd torzsalkodása. A nagy házban lakó dölyfös szomszéd két éve minden áldott nap reggeltől estélig, estétől reggelig bömbölteti a hegyitangót, amit a még csak épülő házban lakó szomszédja szó nélkül tűr. Amikor aztán házára végre felkerül a tető, megszárad a falakon a vakolat, és éjjelenként is ott alhat, szóvá teszi odaát, lehetne-e esetleg kissé halkabbra fogni a zenét, vagy legalább repertoárt változtatni. A gőgös szomszéd hallani sem akar erről. Egy napon aztán a kis házban lakó is beköti a hifibe a hangfalakat és hasonló hangerővel saját zenéjét kezdi eregetni. Erre a szomszéd átrohan és szitkozódva, hadonászva kéri ki magának ezt a pofátlanságot... még hogy az ő zenéjét egy ilyen senkiházi zavarni meri, hallatlan, bizony a helyi közösség elnökéhez meg a polgármesterhez fordul majd és megmutatja, ki itt a Jani...
Politikai síkon tehát folytatódik a sületlen sükettelefonos „játék”, pedig a nézeteltérés lényege, hogy a vámból befolyó zsozsóra mindkét torzsalkodó fél igényt tart. Nem apróról van szó, lévén, hogy Szerbiából évente 500 millió eurónyi értékű termék kerül Koszovóra. Érthető, hogy képtelenek közös nevezőre jutni, érthető, hogy Belgrád nem hajlandó ezen a forráson osztozni. És az is érthető (vagy inkább jellemző), hogy máris megtalálta a kiskaput, ezentúl a macedón–koszovói határon keresztül szállítja be az árut... saját déli tartományába.
Egyesek szerint a koszovói vezetés azért csökönyösködik a vámpecséttel, mert meg szeretné torpedózni a párbeszédet, azaz – tisztában lévén azzal, hogy Belgrád azt nem tudja (akarja) akceptálni – a tárgyalások tartós megszakítását szeretné kieszközölni, azokban ugyanis saját függetlenségi törekvéseinek hátráltatását látja. Mások az EU-t hibáztatják, amiért lazán és meglehetősen érdektelenül kezeli ezt a párbeszédet, megint mások Belgrádra mutogatnak, mondván, a szabadkereskedelmi megállapodás elutasításával gyakorlatilag fügét mutat Brüsszelnek, azaz mindazon uniós tagállamnak, amelyek eddig támogatták (vagy legalábbis hajlottak rá), hogy Szerbia az idén megkapja a tagjelölti státust.
Belgrád természetesen úgy érzi, Hadžić kiszolgáltatásával – ami nem kevesek szemében gyanúsan egybeesik a párbeszéd elhalasztásával – immáron minden akadály elhárult, nyitva az aranykapu, eközben azonban változatlanul úgy tesz, mint aki nem látja be, hogy Koszovó államiságának de facto elismerése egy fokon megkerülhetetlen az egész mesében. Ezt nem egy uniós tagállam nem egy képviselője adta már nem egyszer világosan tudtára, minimális értelmi képességekkel rendelkező embernek is értenie kellett (volna) a szóból.
Nyugodtak lehetünk, értették is. Már elsőre. Csak... A soros választásokat is meg kell nyerni.
Ezért (is) ízléstelen az ügybuzgó külügyérünk részéről folyamatosan azzal „festeni” a tisztelt publikumot, hogy a közelmúltban azért járt a karibi térségben (Trinidad és Tobagóban, Guyanában, Barbadosban, majd – ha már a környéken járt – Kolumbiában is), hogy azokat tájékoztassa a koszovói fejleményekről, egyszersmind lobbizni azért, hogy továbbra se ismerjék el annak államiságát.
Az nem baj, hogy Vuk Jeremić szorgos méhecskeként gyűjti az általa meglátogatott országokat, elvégre is egy külügyminiszternek az a „dolga”, hogy utazzon (persze nem ártana ha utazgatása valamilyen kitapintható eredménnyel is járna), de állandóan ezt az üres mantrát szajkózni, már émelyítő... még azon szerencsétlen párák számára is, akik még most is hajlamosak elhinni, hogy Koszovó az Szerbia.
