2024. július 17., szerda

Jenki ásó, jenki ács?

HOL KÖT KI AMERIKA – Az államadóssági tragikomédia lényege

Tudósítónk jegyzete
Washington, július 29.
Egy washingtoni karikatúra úgy mutatja be az államadósság-plafon „emelésének” ország-világ által döbbenettel figyelt bohózatát, hogy Samu bácsi (a csillagos-sávos kalapot viselő Uncle Sam) mély gödröt ás a hitellimitet képviselő tetőzet alatt: Amerika saját sírját ássa, ha nem képes a jövőt ácsolni önmaga és a világ számára.

(Léphaft Pál karikatúrája)

Folytatódott a héten a washingtoni tragikomédia: augusztus 2-áig emelni kellene az államadósság törvényes határát, különben az Egyesült Államok nem tudja fizetni a számlákat. (No nem az államadósságot és az utána járó kamatokat, hanem a folyó kiadásokat: a katonafizetések, nyugdíjak, egyéb szociális költségek egy részét.) Az elnök súlyos engedményeket tett a kongresszus egyik házát birtokló jobboldalnak, de az sem elég: a Republikánus Párt vezetőségét – és a nemzetet, sőt a világot – sakkban tartó Teadélután mozgalom szövetségi képviselői nem engednek a huszonegyből, és saját képviselőházi elnökük törvényjavaslatait sem hajlandók megszavazni.
Az egyik jóslat szerint Obama végül teljesen beadja majd a derekát, mert „nem elég gerinces” a baloldali értékekért folytatott harcban. A másik opció: az utolsó pillanatban akár egyetlen mondatos törvénnyel mégiscsak a Fehér Ház győzhet, ha még a legvadabb politikai szélsőség sem meri megkockáztatni az amerikai állam hitelének lerombolását.
Ha a második változat valósul meg, akkor világossá válik, hogy a mindkét oldal által bírált John Boehner képviselőházi elnök tulajdonképpen egy grandiózus átejtésen mesterkedett heteken-hónapokon át. Úgy is mondhatjuk, hogy a politikusi mesterségnek, a „lehetséges művészetének” a legfelsőbb régióiban alkotott: mivel tudta, hogy saját pártjának szélsőségesei egyszerűen képtelenek vagy nem hajlandók elfogadni semmiféle kompromisszumot, ezért az utolsó pillanatig adagolta az eleve halálra ítélt látszatjavaslatokat. Miután a Teadélután dilettáns törvényhozói belátják, hogy így lehetetlen kormányozni, akad majd elegendő republikánus szavazat az egyetlen racionális lépésre, vissza a szakadék széléről. Ennek van a legnagyobb esélye.
A kongresszusi kudarc lehetséges negatív következményeiről sokat beszéltünk már: de foglaljuk össze a két párt közötti szakadék lényegét – és az elmúlt 30 esztendő demokrata–republikánus államadósság-teljesítményét.
A limit emelése nem a jövőben egyeztetendő kiadásokról szól, hanem a már elfogadott költségvetésről. Bush alatt hétszer került erre sor, Reagan alatt 18-szor. Ezért nem szokás összekapcsolni a kettőt, politikai követelések túszává tenni az érvényes törvények betartását. De mivel mégis ez történik a szélsőjobb részéről, Obama beleegyezett, hogy a limitnövelés jóváhagyásáért cserébe megnyirbálják a társadalom szegényebb 60 százalékának juttatásait (a demokraták által képviselt értékeket), ugyanakkor ne emeljék a leggazdagabb 5 százalék adóit (ami a republikánusok vesszőparipája).
A jobboldal ideológiai reklámszlogenje, hogy az államadósság (és az abból finanszírozott költségvetési csúcsdeficit) Obama „szocialista” költekezésének a következménye. Ne is mondjuk, hogy ez közönséges hazugság, hanem lássuk az elmúlt 30 év adatait, Ronald Reagan színre lépésétől napjainkig:
Reagan, a jobboldal „szent elnöke”, 1981 januárjában csaknem ezermilliárd dolláros államadósságot örökölt, ami a nemzetgazdaság az évi össztermékének 31 százalékát tette ki. Nyolc évvel később az államadósság majd háromszorosára nőtt, ami a GDP 52 százalékát jelentette. Republikánus utódja, id. George Bush elnök tovább rontott a mérlegen: Bill Clinton 1993 januárjában négyezer milliárdos adósságot vett át, ami 12 év republikánus kormányzás alatt a négyszeresére nőtt és elérte a GDP 62 százalékát.
Clinton nyolc éve a gazdasági fellendülés ideje volt. Távozásakor 55,6 százalékra csökkent az államadósság és a GDP aránya. Noha az adósság abszolút értékben növekedett (majdnem felével, 5,7 ezer milliárdra), a nemzetgazdaság erőteljes növekedése miatt az arány javult.
2001-ben indult be az a folyamat, ami a mostani katasztrofális helyzethez vezetett. Ifj. George Bush nyolc éve alatt – háromezer milliárdos háborúval és majd kétezer milliárdos adócsökkentéssel Bush majdnem megduplázta az államadósságot 10,6 ezer milliárdra, ami Obama beiktatásakor a GDP 75 százalékára rúgott. A jelenlegi elnök első éve alatti költségvetést persze még Bushék hozták, akárcsak a bankokat kimentő 800 milliárdos kormánykiadást. Obama hasonló összeggel próbálta meg a kilábalást, és a kettő együtt máig 14,3 ezer milliárdra, a GDP 95 százalékára növelte az államadósságot.
Megfelelő növekedés esetén mindez törleszthető lenne, csakhogy a növekedés nem érhető el fogyasztás nélkül, a fogyasztást pedig még jobban aláásná a republikánus követelések központi elemét képező általános kormányleépítés.
A titok nyitja: a jobboldalnak ebben a pillanatban egyszerűen nem áll érdekében megmenteni a gazdaságot, vagyis megoldani a munkanélküliséget és ezzel növelni a fogyasztást, vagyis a termelést: a szélsőséges politikának a szélsőségesen rossz emberi helyzetek felelnek meg jövő őszig, mert csak akkor van esély 2012 novemberében legyőzni Obamát, sőt esetleg megkaparintani a kormányzat minden gyeplőjét. Ácsolás helyett ezért tovább ásnak.