Egyetlen haditerv sem éli túl az ellenséggel való találkozást – tapintott rá annak idején Helmuth von Moltke tábornok, a porosz királyi haderő vezérkari főnöke.
Amennyiben egy haditerv hevenyészve, menet közben áll össze, az általa elérendő politikai célok homályosak, a bevethető haderő és az operatív célok között pedig jókora stratégiai deficit tátong, úgy az halvaszülött. Líbia erre a legjobb példa. De...
Hillary Clinton türelmet kért a NATO líbiai hadműveleteinek megítélésével kapcsolatban, és emlékeztetett, hogy 1999-ben Szerbiát 78 napon keresztül bombázták. Mint mondotta, a hadművelet sikeres volt, hiszen megvédték a koszovóiakat. Milošević ugyan hatalomban maradt, ám egy dinamikus változás kezdődött, amelynek végeredményeként a diktátort a hágai törvényszék elé állították. Az amerikai külügyminiszter szerint hasonló a helyzet Líbiában, ahol Moamer Kadhafi erői embertelen bánásmódról tesznek tanúbizonyságot.
Clinton asszony ezt április 22-én, 33 nappal a Líbia elleni offenzíva kezdete után mondta, mintegy azokat csillapítandó, akik már akkor sem látták, hová vezet ez a „humanitárius célú” beavatkozás. Türelemcsiholó fejtegetése óta további 100 nap múlt el, ám semmivel sem világosabb, hová is vezet ez az egész.
Ha ezen a ponton – szándékosan a felszínen rekedve – ideiglenesen félretoljuk az akció tényleges célkitűzéseit – változatlanul ugyanazok a stratégiai és politikai kérdések merülnek fel, mint a kezdet kezdetén: Mennyi időre, mennyi támogatásra és fegyverre van szükségük a Kadhafi-ellenes erőknek ahhoz, hogy a NATO légi támogatásával döntő offenzívát indíthassanak a kormányerők ellen? Mekkora erő bevetésére hajlandó a Nyugat, hogy hatékony segítséget nyújtson a Kadhafi-rezsimhez hű csapatok felőrléséhez, hogy elérhető legyen a nyíltan ki nem mondott, ám a gyakorlatban követett cél: a rendszerváltás? Miként értelmezni és alkalmazni az ENSZ BT 1973. számú határozatát, hogy szárazföldi csapatok nélkül is elérhetővé váljék a katonai győzelem? Van-e alternatívája „a forradalom diadalának” – akár az ország és annak erőforrásai felosztása, akár a Kadhafi-klán önkéntes száműzetésbe vonulása révén? A válasz valamennyire képlékeny.
A lázadók Bengáziban székelő vezetősége szerint az idő nem releváns tétel, mindegy, hogy a harcok még több hónapig, esetleg évig tartanak-e, nem látnak esélyt a tripoli rezsimmel való egyezkedésre, kibékülésre, a Kadhafi fölötti végső győzelemnek nincs alternatívája. A Nyugat folyamatos támogatása mellett arra számítanak, hogy idővel megmozdulnak a tunéziai határ mentén élő beduinok, és a nyugat-líbiai törzsek is hátat fordítanak Kadhafinak, így úgymond magábaroskad a rendszer, esetleg kormányhű körökből kikerülő puccsisták végeznek a diktátorral.
Brüsszelnek, a NATO-nak és Washingtonnak azonban csöppet sem mindegy, hogy még meddig tart a háború, mekkora ráfordítást igényel, és milyen kockázatokat von maga után. Ami biztos; az Egyesült Államok nem hajlandó szárazföldi erőket küldeni Líbiába. A második vonalba történt visszavonulásuk óta az amerikaiak mindössze 12 vadászgépet bocsátottak rendelkezésre (olasz támaszponton), de bevetésükre csak a védelmi miniszter engedélyével kerülhet sor. Amerikától tehát nem várható segítség; a munkát a szárnybontogató birodalomnak, Európának kell végigcsinálnia. Érthető is, hiszen eleve azért kezdett bele ebbe a neokolonizációs vállalkozásba, ti. az unión kívül Észak-Afrika az egyetlen érdekszférája.
Ha az EU-légierő éleslövészeti poligonján egyszer a fentebb megfogalmazott kérdésekre mégis konkrét válaszok születnek és valamiképpen rendeződnek a dolgok, ha a felkelők amorf tömegéből felbukkan valaki, aki képes lesz kibékíteni a területi és törzsi megosztottságokat, és közös nevezőre hozni több egymást kizáró érdeket, úgy a zömében francia–brit–olasz „beruházás”, ami jelenleg még csak a „leszórt” TNT-mennyiségben lenyűgöző, a valódi céljait is elérheti.
E valódi cél pedig...... az olaj – vágja rá mindenki. Nos, nem az (csak részben), hanem a víz. Igen, mert a líbiai sivatag legnagyobb kincse a víz.
Eredetileg ugyan olajmezők után kutatva kezdtek 1953-ban fúrni, ám döbbenetükre kristálytiszta édesvízre bukkantak a sivatag gyomrában. Az ősi vízkészlet korát a pleisztocén vége felé valószínűsítették, ám később kiderült, hogy az még ősibb; 210 ezer és egymillió év közöttire tehető.
A Núbiai Homokkő Víztározó rendszer (Nubian Sandstone Aquifer System – NSAS) kiterjedése mintegy kétmillió négyzetkilométer. A néhol pár száz, másutt kétezer méter mélyen húzódó vízzel telített homokkőréteg Csád, Egyiptom, Líbia és Szudán alatt terül el. Becsült hozama 375 ezer köbkilométer.... annyi, mint a Nílusé ötszáz év alatt. Egyetlen hátránya, hogy nem megújuló forrás, ám a térség vízellátását így is megoldja a következő 5000 évre.
A legnagyobb medence a Kufra-oázis térsége alatt húzódó: készletét 20 ezer köbkilométernyire becsülik. A Sirt medence 10 ezer, a Murzuk 4800, a Hamadah pedig 4000 köbkilométernyi vizet rejt. A kiaknázás szimbolikus kezdetét 1984. augusztus 28-a jelentette, amikor Kadhafi lehelyezte az első, szariri csővezetékrendszer alapkövét. Azóta több fázisban sok minden kiépült és üzemel.
Az összértékben 33 milliárd dollárra rúgó beruházás (nincs benne külföldi tőke) révén a mesterséges tavakból (az 1300 tervezettből jelenleg 1116 „üzemel”) és az 1149 kútból nyert napi 6,43 millió köbméter víz 4000 kilométeren át kanyargó (5000 km a terv), négy méter átmérőjű betoncsöveken érkezik a líbiai nagyvárosokba. Az ország vízszükségletének 70 százalékát ez a kút- és csatornahálózat elégíti ki. Mondani sem kell, mindez felbecsülhetetlen gazdasági érték.
Különösen azzal, hogy a vízellátó rendszer révén 13,5 ezer négyzetkilométernyi terület vált öntözhetővé (egyelőre), így 50 százalékkal nőtt a megművelhető földterület. Folyományaként, olyan vidéken, ahol átlagban évente 10 mm eső esik, és standard állapotban egy hitvány tarack sem nő, olyan görögdinnyék teremnek, hogy felénk is csodájára járnának. A mezőgazdaság az ország második legnagyobb iparágává lépett elő, és fejlődik... azaz fejlődne.
Líbia jövőjét illetően tehát a valódi kérdés: Ki lesz a víz ura?
