Tudósítónk jegyzete
Washington, augusztus 5.
Winston Churchill mondta a szövetségesek II. világháborús győzelme után, hogy „az amerikaiak rendre helyesen döntenek, miután minden más igyekezetük kudarcot vallott”.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A Fehér Ház és a súlyosan megosztott kongresszus hét eleji egyezsége újra bizonyítani látszik a vén brit bölcsességét: lehetővé tette az adósságplafon emelését és megelőzte az azonnali pénzügyi katasztrófát, ám deficitcsökkentést csak ígéretekben körvonalazott. Ugyanakkor szélesre tárta a kapukat az újabb katasztrófa-ízlelgető, meddő alkudozások előtt – vagyis lehetőséget (mi több: kényszert!) teremtett az amerikai politikusoknak ahhoz, hogy újabb kudarcra ítélt igyekezetekkel próbálkozzanak, mielőtt – Churchill-lel együtt reménykedjünk! – egyszer majd ismét helyesen döntenek.
Mint ismeretes, az amerikai kormány szerdán fizetésképtelenné vált volna, ha az állami adósságplafont kedden meg nem emelik. Több hónapos egyezkedési bohózat – eleve elfogadhatatlan javaslatok bedobása majd elutasítása, teátrális kivonulások és Obama többszöri nyilvános „könyörgése” – után a kongresszus az utolsó pillanatban többlépcsős megoldáshoz folyamodott. A kedd éjféli csődöt az adósságplafon 400 milliárd dolláros azonnali megemelésével kerülte el (ezzel az USA adóssága elérte a nemzeti össztermék száz százalékát), amelyet mintegy 500 milliárdos újabb emelés követ majd. Az összesen 917 milliárd jövő februárig elegendő.
A 917 milliárdot tíz év költségvetéséből kell majd kispórolni, de az idén október elsején kezdődő 2012-es pénzügyi év ebből csak 21 milliárdos csökkentés lát majd. A „számháború” egyik döntő csatájának azonban már hálaadásnap előtt, november 23-áig le kell zárulnia. Addigra egy 12-tagú paritásos kongresszusi bizottság lefaragna 1200–1500 milliárd dollárt a következő évtized költségvetéseiből. Elvben adóemelés is számításba jöhet, de ennek minimális esélye van, hiszen az ultrakonzervatív jobboldal hét hónap alatt háromszor is kikényszerítette a bevételi oldal növelésének mellőzését.
A kongresszusnak karácsonyig kell elfogadnia vagy elutasítania a tervet. Akár sikerül ez, akár nem, újévig szavazni kell arról az alkotmánymódosítási javaslatról, amely előírná a deficitmentes költségvetést. A módosítás kétharmados szavazattöbbséget követel (valamint a tagállamok négyötödében való becikkelyezést), s így nem sok esélye van, aminek nyomán egy „költségvetési robotpilóta” venné át a pénzügyek irányítását, és 2013-tól kezdve 1200 milliárd dollárral nyesné meg a szövetségi költségvetést. A csökkentések fele a védelmi kiadásokat érintené, másik fele pedig az idősek egészségbiztosítását, a Medicare-t. A szegények betegellátását (Medicaid) és a társadalombiztosítási nyugdíjat ez nem érintené.
Az elnök jövőre 1500 milliárd dollár értékben kérhet még egy adósságplafon-emelést, amely akkor is hatályba léphet, ha a kongresszus nem hagyja jóvá – de csak egy többfelvonásos törvényhozási cirkusz után: Obama kéri, a képviselőház elutasítja, Obama megvétózza, végül a kongresszus nem tudja felülbírálni a vétót – tehát meglesz az emelés, de kizárólag az elnök „lelkén szárad” majd.
Itt jutottunk el a lényegig: a jobboldal célja ugyanis egyáltalán nem a gazdasági válságból való kilábalás (különösen nem 2013 előtt), hanem Barack Obama minden ároni megbuktatása. Ez nem baloldali fantazmagória, hanem az egész Teadélután mozgalomnak, a szenátus republikánus kisebbségi vezetőjének, Mitch McConnellnek, a legharciasabb – és szélsőséges körökben legnépszerűbb – republikánus elnökjelöltnek, Michele Bachmannak a kerek-perec kimondott stratégiája. A többi jobboldali elnökjelölt mellesleg bele sem mert, tudott, vagy akart szólni a vitába.
Ezért a célért semmi sem drága: az ország hitelének lerontása, a kamatok növekedése, munkahelyek százezreinek elvesztése. Az egyetlen, amit ezek az erők tagadnak, hogy mindez rasszista alapon történne. Ezt még ők sem merik megkockáztatni, pedig teljesen egyértelmű: Obama eddig mindenben engedett nekik, kivéve az egészségbiztosításra való jog (vagyis annak megvásárlási joga!) univerzálissá tételében, ami viszont csak 2014-ben lép életbe. Minden ultimátumot elfogadott, hogy bizonyítsa együttműködési szándékát, kompromisszumos készségét. De semmi sem elég – csak sötétbőrű arcának eltávolítása.
Súlyos megállapítás ez, de a történések bizonyítják.
Lássuk, hogyan reagáltak a nemzetközi piacok az állítólagosan „üzletbarát” egyezségre! Az első nap első órája jól indult Ázsiában is meg Amerikában is, ám gyorsan lefelé fordultak a mutatók. A második nap kissé megnyugodott a piac, és a New York-i tőzsde, történetének egyik leghosszabb, nyolcnapos csökkenése után, minimálisan ugyan, de pozitív eredménnyel zárt. A harmadik nap viszont világszerte meghozta a tőzsdetörténet egyik legnagyobb zuhanását. Péntek meg a vártnál jobb amerikai munkahelyteremtési statisztikát. Magyarán: kiszámíthatatlan az egész, teljes a bizonytalanság. Noha hivatalosan nincs recesszió, a gazdaság továbbra is növekszik, csak éppen a kilábaláshoz elégtelen tempóban. Az adósságplafon-egyezség tehát csak a szakadék elkerülésére volt jó – és a jobboldal politikai céljainak elérésére.
Van még egy fontos tanulsága a hétvégi amerikai alkunak: egy kisebbség, a Teadélután mozgalom 60 szövetségi képviselője rá tudja kényszeríteni akaratát az egész kormányzatra, holott még a képviselőházban sincs többsége, a szenátus és a Fehér Ház pedig az ellentábor kezében van. A rendszert megalkotók akarták így – de nem azért, amire most használatos, hanem azért, hogy megakadályozzák a többség zsarnokságát, hogy megvédjék a kisebbséget. Akármilyen negatív célokra is fogható ez az eszköz, fontos fék- és egyensúlyszerepet játszik olyankor, amikor egy senki másra tekintettel nem lévő többség rá akarja kényszeríteni akaratát az egész társadalomra – ami parlamenti rendszerekben nagyon is lehetséges.
