Võ Nguyên Giáp tábornok, a modern gerillaharc elméletének és gyakorlatának kovácsa, Vietnam hőse, a franciák, majd az amerikaiak elleni háború kiemelkedő alakja csütörtökön még egy jelentős győzelmet aratott – megünnepelte 100. születésnapját.
Võ Nguyên Giáp (a magyarhoz hasonlóan a Võ a vezetéknév, és a Giáp a keresztnév) Quang-binh tartomány An Xá falujában született 1911. augusztus 25-én, viszonylag módosnak mondható földműves családban. Már serdülőként mozgalom-hajlamos volt, akkortájt még afféle naiv, romantikus forradalmári eszmékkel felvértezve. A Quốc Họcon (Nemzeti Akadémián) töltött második esztendőben diáklázadás szervezése miatt kizárták. Ezt követően a Lycée Albert Sarraut neves tisztképző növendéke is volt, majd a Hanoi Egyetemre iratkozott, ahol politika, jog és gazdaság szakon szerzett oklevelet. Rövid ideig a hanoi Thăng Long iskolában oktatott történelmet, majd újságíróként dolgozott a Tien Dang című lapnál. 1931-ben lépett be a Vietnami Kommunista Párt soraiba. Egyenes következményeként rövidesen – a francia uralom elleni tüntetésben való részvétel miatt – letartóztatták. Tizenhárom havi fogság után szabadult és alapította meg a Hon Tre Tap Moi, valamint a francia nyelvű, Le Travail című underground lapokat.
1939-ben, nem sokkal nősülése és lánya megszületése után Kínába szökött, ahol csatlakozott a Hồ Chí Minh vezette Việt Minh (Liga Vietnam Függetlenségéért) soraiba. Önkéntes száműzetése alatt a francia gyarmattartók letartóztatták, megkínozták, majd kivégezték apját és nővérét, továbbá feleségét és sógornőjét, és máig tisztázatlan körülmények között lánya is ekkor halt meg a börtönben.
1944-ben tért vissza hazájába, hogy megszervezze a japán megszállókkal szembeni ellenállást. A felszabadulás után a Hồ Chí Minh vezette ideiglenes kormány belügy-, majd hadügyminisztere lett. Ő irányította a franciák elleni ütközeteket, köztük a Lạng Sơn (1950); Hòa Bình (1951–1952) és a hírnevét megalapozó Điện Biên Phủ (1954) hadműveletet. Később, már tábornoki rangban, az amerikai seregek elleni Tết (1968), és a húsvéti offenzíva (1972); végezetül pedig a Hồ Chí Minh-kampány (1975) során csillogtatta meg stratégiai zsenijét. Võ Nguyên Giáp a gyakorlatban adott választ a fogas kérdésre, hogyan lehet kis létszámmal felülkerekedni az aránytalanul számosabb ellenfélen, hogyan verheti meg a gyengébb az erősebbet. Stanley Karnow történész a nagy hadvezérek panoptikumában Wellington, Grant, Lee, Rommel és MacArthur társaságában szerepelteti.
Võ a háború után is Hồ jobbkeze maradt, a miniszterelnök-helyettesi és hadügyminiszteri posztot is betöltötte. 1975 után már öregedő államférfinak számítva előbb hadügyminiszteri posztjától volt kénytelen megválni, 1982-ben pedig szinte teljesen visszavonult a közéletből, amikor kizárták a párt politikai bizottságából, mert helytelenítette Kambodzsa 1978-as megszállását, ami Kínával is rövid ideig tartó fegyveres konfliktusba sodorta az országot.
A közelinek mondható múlt egyik érdekes mozzanata 1995 novemberének elején játszódott le, amikor a korábbi esküdt ellenfelek találkoztak először szemtől szemben. Robert S. McNamara (Johnson és Nixon kabinetjének véderőminisztere) látogatott Hanoiba, és több mint egy órát beszélgetett négyszemközt Võ Nguyên Giápal. Ennek során úgymond érthetően nem tudott nem rákérdezni a vietnami háborút felvezető, legvitatottabb kérdésére, hogy valójában mi is történt 1964. augusztus 4-én a Tonkin-öbölben. Abszolúte semmi – válaszolta egyszerűen Võ.
McNamara (2009. július 6-án halt meg) persze nagyon is jól tudta (akkor már 50 éve), hogy ott és akkor valóban semmi sem történt, Võ is csak a színtiszta igazat mondta, tőle sem kaphatott „feloldozást”. Ennek ellenére Amerikában a hivatalos változat még öt évig tartotta magát. Csak 2001-ben bányászta ki egy szorgos történész a levéltári anyagok rengetegéből a bizonyítékot, hogy az Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal (NSA) meghamisította a valóságot, a vietnami háború ürügyéül szolgáló Tonkin-incidens meg sem történt.
A hivatalos változat szerint a Maddox (DD–731) romboló, amely akkortájt állítólag felderítő küldetésben hajózott a Tonkin-öbölben és a hozzá csatlakozott C. Turner Joy (DD–951) augusztus 4-én keveredett konfliktusba egy észak-vietnami torpedónaszáddal. A C. Turner Joy támadásként értelmezett radarjeleket észlelt, és a vezérkar tűzparancsa nyomán „válaszolt.” A két hajó körülbelül két órán át lőtte a vélt célpontokat. Hamarosan kiderült, hogy a szonáron hallgatózó tengerész saját hajója motorcsavarjának hangját azonosította idegen hajóként (John J. Herrick kapitány később beismerte, hogy az egész csupán a „túlbuzgó szonárkezelő” képzeletének játéka volt). James Stockdale pilóta, aki madártávlatból kísérhette az „incidenset”, 1984-es memoárjaiban a következőket jegyezte fel: „Színházi páhollyal felérő kényelemben nézhettem, amint rombolóink lövik a nagy semmit. Nem volt ott az égvilágon semmi, csak a mélykék tenger és a habjaiba lövöldöző amerikai hajók.”
Bár az NSA-ben azonnal észrevették „tévedést”, nem jelezték az elnöki hivatal felé. És a véderő-minisztériumban is tudták, hogy a két hadihajót senki sem támadta meg, szó sincs hát incidensről. Gerge W. Ball akkori véderőminiszter-helyettes ki is akadt emiatt: „A pokolba is! Ezek a hülye tengerészek repülő halakra lövöldöztek!” – mondta. Ball már a háború után egy brit újságírónak nyilatkozva azt is beismerte, hogy a hajókat eleve provokatív szándékkal küldték a Vietnam-közeli vizekre: „Akkoriban nagyon sokan csak az ürügyet lesték, hogy megkezdődhessék a bombázás.”
Mindez nem zavarta és akadályozta meg McNamarát, hogy a kongresszusban többször is erre a koholt incidensre hivatkozzon, és az észak-vietnami agresszió „megdönthetetlen bizonyítékának” nevezze azt. McNamara beszámolójának eredményeként a kongresszus augusztus 7-én 88:2-es szavazataránnyal elfogadta a Tonkin-öböl-határozatot, amely megalapozta a vietnami háborúban történő fokozott katonai szerepvállalást. Csak Wayne Morse oregoni és Ernest Gruening alaszkai szenátor szavazott ellene. „A történelem rögzíti majd, hogy Gruening és én az amerikai emberek érdekében szavaztunk, mikor ez ellen a határozat ellen adtuk le a voksunkat. Szeretném emlékeztetni az embereket arra, hogy tulajdonképpen mi is ez a határozat. Ez olyan erőt ad az Egyesült Államok elnökének kezébe, amellyel hadüzenet nélküli háborút indíthat” – érvelt Morse szenátor.
Hadüzenet valóban nem volt, a határozat azonban felhatalmazta Lyndon B. Johnson elnököt, hogy „katonai erő alkalmazását is beleértve minden szükséges lépést megtegyen, bármely SEATO-tagállam (Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete) megvédése érdekében”. Johnson, majd Nixon is ezt a határozatot használta fel az Indokínában való fokozódó amerikai jelenlét indoklására.
Egyenes következményeként 3,2 millió vietnami és 58 ezer amerikai halt erőszakos halált.
