Hoppá – csettintettem önkéntelen is, midőn a felség keddi prágai vizitje során megrótta ízléstelenkedő pojácáját.
S mert először feddte meg nyilvánosan, egy pillanatra magam is csaknem bedőltem a csalóka látszatnak; megtörténhet, hogy kiteszi végre az udvari bolond szűrét?!? Áh, dehogy, az uralkodó csupán Janus-arcának külföldre szánt oldalát mutatta ismét.
Szerbia integrációs útjára már hagyományosan az egyet előre, kettőt hátra jellemző... azzal, hogy gyakorta az „egyet előre” is el-elmarad. Tetten érhető és nyomon követhető volt ez Angela Merkel belgrádi látogatása előtt, alatt és után is. Pedig a német kancellár – a július végén konfliktussá fajult észak-koszovói határvita rendezését sürgetve – semmi forradalmian újat nem mondott, csupán azt nyomatékosította, amit hónapokkal ezelőtt a Budestag küldöttsége és számos brüsszeli diplomata is többször már; nevezetesen, hogy a koszovói konfliktus rendezése nélkül Szerbia nem válhat uniós taggá, e rendezés egyik eleme pedig a koszovói párhuzamos szerb intézmények felszámolása.
Másnap Boris Tadić közölte a nyájjal, „előfordulhat, hogy Szerbia idén nem kapja meg a tagjelölti státust”... mert ugye a koszovói párhuzamos intézmények felszámolásáról szó sem lehet. Tette ezt királyi többesben, valamennyiünk nevében, mintha ez az ország magántulajdona lenne, egy téglagyár, amelynek üzemelése, üzletvitele és partnerei kizárólag tőle függnek. Sőt, mintha az is teljesen mellékes lenne, hogy ez az üzem jajveszékelően veszteséges, ráadásul szándékosan, célirányosan veszteséges, a koszovói délibáb-hajszolással ugyanis évi félmilliárd eurót szórnak ki az ablakon... – a mi zsebünkből meregetve. Az már csak afféle hab a tortán, hogy a szélnek eresztett bankórengeteg az idén tekintélyesebb lesz, hisz a vámpecsét körüli gubanc már eddig 125 millió eurós (a Gazdasági Kamara szerint „csak” 45 millióról van szó) bevételkiesést okozott a termékeiket Koszovón (is) értékesítő honi vállalatoknak. Kártérítésért fordulhatnak Thaçihoz..., Leninhez meg a pápához.
Merkel belgrádi vizitjével párhuzamosan Jadranka Kosor horvát kormányfő Prishtinában járt. (Nem véletlen egybeesés, hiszen a kancellár asszony Zágráb után érkezett ide, de az időzítés magában nem sokat nyom a latban.) A miniszterelnök asszony vendéglátóinak a „Horvátország Koszovó legjobb barátja” módon hízelgett, ami a Milorad Dodikkal éppen Banjalukában kesergő és az elfajzott világ ellen szervezkedő Vuk Jeremićnek nagyon nem tetszhetett, hiszen amondó volt: „Akinek Jadranka Kosor a legjobb barátja, annak nincs is szüksége ellenségre.”
Kosor nem akarván adós maradni, közölte, hogy szerencsére végérvényesen elmúlt az az idő, amikor a horvát politikusok Belgrádba kényszerültek járni, hogy megtudják milyen a szabad véleményük, ergo Zágrábot nem érdekli, miként vélekednek lépéseikről. Erre Tadić is nagy pátosszal szállt be a virtuális pofozkodásba, mígnem aztán Prágában elővette bölcsebbik, azaz vasaltabbik önmagát (ez az attitűd jobban passzolt az öltönyéhez) és – mint szigorú tanár, aki szétválasztja a kakaskodó diákokat – oszoljt parancsolt, mondván, hogy Jeremić és Kosor szócsatája teljességében elfogadhatatlan, a horvát–szerb viszony sokkal jelentősebb, mintsem azt bárki is meggondolatlan kijelentéseivel alááshatná.
E hirtelen józanságot elsősorban Ivo Josipović – akkor még küszöbönálló – (csütörtöki) belgrádi látogatása intonálta. A sajátos mea culpa révén e találkozón egyik is, másik is a további enyhülés, bizalomépítés és jószomszédi viszony erősítésének szükségességét hangsúlyozhatta. Jeremić és Kosor együttes elmarasztalása valójában egy perfid marketinghúzás, egy vérbeli szemfényvesztő ügyes trükkje volt. Kosorral együtt Jeremićet is a kalapba dugni csak arra volt jó, hogy kivegye Kosor méregfogát... és magát bölcs békéltetőként tüntesse fel.
Sajnos csupán erre. Holott a szerb külügyér az utóbbi négy év alatt, amióta (2007. május dereka) a miniszteri tárcát bitorolja, annyiszor rúgta már fel a diplomáciai etikett alapszabályait, amennyiszer összes elődje (YU-éra beleértve) közösen sem. Messze elhíresült pimaszságát és modortalanságát újabban még az eddiginél is kifejezettebb arroganciával fűszerezi az a retorikai eszköztár, frazeológia, amellyel az ENSZ Koszovónak szentelt ülésén követelte, hogy a Biztonsági Tanács határozottan ítélje el Prishtina egyoldalú lépéseit, pedig szakasztottan olyan volt, mintha a miloševići éra legsötétebb korszakában, a testvérháború dühöngésének delején keltezték volna, mintha a gyűlöletbeszéd-gyártás és uszítás bajnokai fogalmazták volna. A tényszerűség helyett minősítésektől hemzsegő „kiáltvány” félelmetesen hasonlított arra az időszakra, amikor az „oni su ničim izazvani nasrnuli na goloruki srpski narod” (ezt nem lehet igazán lefordítani magyarra) volt a nemzet-érzelem csiholó mantra.
Jeremićet hallgatva – aki New Yorkban sem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy Szerbia soha sem ismeri el Koszovót, mert „ez a szerb nép demokratikus óhaja” és mert „az alkotmány is erre kötelezi” – néha az az érzésem, a testvérháború óta semmi sem változott. Csupán átmeneti tűzszünet van.
