Szeptember 11-e kapcsán – különösen most – aligha asszociál bárki is másra, mint a New York-i ikertornyok lerombolására. Pedig ezen a napon, 28 évvel korábban Santiagóban is komoly rombolás ment végbe.
Közvetett eredményeként legalább ugyanannyi ember halt meg, mint a 2001-es terrortámadáskor. Ebben a tragédiában is az Egyesült Államok játszotta a főszerepet... Oscar-díjra érdemesült módon alakítva az ártatlant.
1973. szeptember 11., 14 óra 7 perc:
A Roberto Garrido százados vezette rohamegység felrohan a santiagói elnöki palota, a La Moneda lépcsőin, és eszeveszett lövöldözés közben betör abba a terembe (Salon Rojo – am. vörös szalon), ahol az állami fogadásokat tartják...
(ÖN)GYILKOSSÁG NO. 1
Eme változat szerint az ott levő maroknyi civil ruhás férfi között volt Salvador Isabelino del Sagrado Corazon de Jesus Allende Gossens, Chile szocialista elnöke is, aki egy repeszdarabtól már megsebesült. E változat szerint Garrido ekkor tüzet nyit és gyomron találja az elnököt, majd egyik katonája a mellén találja el. Salvador Allende a földre rogy, s még egy sorozatot kap a mellébe.
14 óra 30 perc:
Javier Palacios Ruhmann tábornok, aki több mint öt órán át ostromolta csapataival az elnöki palotát, a rádióvevőjén közli: „Alfa–1... Palacios tábornok Pinochet tábornoknak. Feladat végrehajtva. Moneda bevéve. Az elnök halott.”
Augusto Pinochet, a hadsereg főparancsnoka visszakérdez: „Hogyan néz ki a tetem?”
– Csúnyán – közli Palacios.
– Gondoskodjon róla, hogy senki se lássa. Várja a további parancsokat – így Pinochet.
E változat szerint a puccs megálmodói, tervezői és kivitelezői úgy vélték, a junta csak akkor szilárdulhat meg, ha Salvador Allende nem marad életben. Az eredeti elképzelés szerint Allendét elfogása után elszállították volna egy kaszárnyába, ott megölik, majd közlik, hogy „tragikus öngyilkosság” történt. Mivel azonban Allende és társai elbarikádozták magukat a Monedában, s azt csak az elnök meggyilkolása után foglalták el, új forgatókönyvet kellett improvizálni. Eszerint az „öngyilkos” elnököt a palota egyik szobájában kell felfedezni szavahihető tanú jelenlétében. A katonai titkosszolgálat (SIM) emberei kapták a „rendezés” feladatát. Allende golyólyuggatta, véres ruháját lecibálták, másikat adtak rá, átcipelték irodájába, s leültették egy kerevetre. Kalasnyikovot tettek a kezébe, állát a cső végére támasztották, ujját pedig a ravaszra... A SIM emberei az „öngyilkos lövés” után elhagyták a szobát, hogy röviddel később dr. Patricio Guijon orvos társaságában a palotában járkálva „véletlenül felfedezzék” a holttestet. Guijon volt az, aki később tanúként megerősítette az öngyilkosság tényét.
(ÖN)GYILKOSSÁG NO. 2
A másik változat szerint Allende valóban öngyilkos lett. Az idén július derekán közzétett szakértői vizsgálat és a néhai államfő lánya, Isabel Allende szocialista párti szenátor is megerősítette ezt. A május 23-ai exhumálás után elvégzett vizsgálat alapján arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy Allende azon a 38 évvel ezelőtti szeptember 11-én az irodájában leült egy karosszékbe, a térde közé szorította azt az AK–47-es gépkarabélyt (kalasnyikovot), amelyet Fidel Castro ajándékozott neki, állát a csőre támasztotta, majd meghúzta a ravaszt. A fegyverből két golyó szaladt ki. Az egyik Allende állán keresztül hatolt be a koponyájába és roncsolta szét agyát, a másikat az iroda falában találták meg.
A La Moneda ostroma. A 42 védő ellen 75 milliméteres ágyúkat, 8 tankot és 200 fős rohamosztagot vetettek be. Délben két Hawker Hunter típusú harci gép még 18-18 rakétát is kilőtt rá
FELVIRÁGZÁS & ROMLÁS
Az államcsíny előzményei feltehetően részben választ tudnak adni arra, miért téma ez még ma is, honnan a két változat.
Egyesek szerint az Allende-kormány rossz gazdaságpolitikája miatt történt mindaz, ami történt. A kormány elejében számos szociális intézkedést hozott, átlagosan 35 százalékkal emelték a munkabéreket, az ipari termelés 12 százalékkal nőtt, csökkent a gyermekhalandóság, a munkanélküliség és az infláció is. 1971–1972-ben aztán a kereskedelmi deficit 18 millió dollárról 255 millióra ugrott, az export 25, az import 40 százalékkal csökkent, az infláció 300 százalékosra duzzadt. Az ország így teljes anyagi-politikai káoszba süllyedt, úgymond megérett a helyzet a szeptember 11-ei eseményekre.
A kép szerves része, hogy az Allende-adminisztráció gazdaságpolitikáját a stratégiai fontosságú iparágak államosítása jellemezte: mindenekelőtt az ország exportbevételeinek túlnyomó részét adó réziparé. (Hosszú távon az összes magánvállalat és bank államosítását tervezték, továbbá a nagybirtokok felosztásával járó agrárreformot.) Mindennek az volt a célja, hogy csökkentsék az ország függőségét a világgazdaságtól és mindenekelőtt az Egyesült Államoktól.
A HALÁLOS BŰN
Nos, ez volt a bökkenő, Allende vétke, „halálos bűne” hiszen a chilei réz 95 százaléka két nagy amerikai monopóliumnak (Anaconda Copper Mining Company és Kennecott Copper Corporation) jelentett óriási profitot, az amerikai tőke ellenőrizte és aknázta ki továbbá a vegyipar 80, a fémipar 50 és az élelmiszeripar 43 százalékát is. Csupán a rézbányák államosítása is olyan veszteséget (azaz profitkiesést) jelentett az érdekelteknek, hogy csaknem érthető, szemükben Allende egyenértékű lett a legveszedelmesebb ellenséggel.
Valójában már hatalomra jutása előtt is fenyegető rémálom volt. (1964-ben indult először az elnökválasztáson, ám a Washington által – több mint nyolcmillió dollárral pénzelt – ellenfelével szemben alulmaradt.) 1970-ben, másodszori nekifutásakor az ITT mamutkonszern is beszállt a buliba, elnökké választásának megakadályozására 400 ezer dollárt áldozott, ugyanannyit, mint amennyivel Richard Nixon választási kampányát támogatta... – s kapott érte cserében több millió dollárt hozó kedvezményt.
MÉG EGY KUBA!? KIZÁRT DOLOG
Amikor aztán ennek ellenére Allende mégis elnök lett, Nixon szörnyen dühbe gurult (attól tartott, hogy Chile második Kubává válik). Nyomban hívatta nemzetbiztonsági főtanácsadóját, Henry Kissingert és meghagyta neki, tegyen meg mindent, hogy ezt a pasast onnan elmozdítsák. Kissinger John McCone-hoz fordult, aki 1961 és 1965 között a CIA igazgatója volt, nem mellékesen pedig az ITT igazgatótanácsának tagja, valamint Richard Helms, CIA-főnökkel „egyeztetett”. A tárgyalások eredményeként az ITT (az 1920-ban alapított gigászi korporáció az idén januárban alakult át, azaz „szakadt” három egységre) egymillió dollárt ajánlott fel Chile destabilizálására (a puccsra végül nyolcmilliót költöttek), a CIA pedig kidolgozta a Kentaur-tervet.
Ennek lényege, hogy Chilében gazdasági és politikai káoszt kell előidézni. Washington a hitelek megvonásával (nyomására más országok is beszüntették a kölcsönök folyósítását), a gazdasági zárlattal, a közellátás zavarásával, az ellenzéki erők, a jobboldali média támogatásával, szabotázsakciók és sztrájkok szervezésével, szításával... végül maradéktalanul megvalósította a célkitűzést, Allende hatalmának megdöntését... és az Egyesült Államok számára megfelelő ember trónra segítését.
Ez Augusto Pinochet volt, akinek 17 évi uralkodása idején felvirágzott a gazdaság és a pénzek ismét megfelelő zsebekbe landoltak. „Furcsamód” ezt az időszakot mégis sokan arról jegyezték meg, hogy a politikai nézetkülönbségek miatt több mint 31 ezren tapasztalhatták meg a kínkamrák csábos világát, 2095-en idejekorán el is távoztak az élők sorából, 1102-őt pedig „elnyelt a sötétség”. De ez már egy másik történet.
