Miközben a csapból is az folyik, hogy – a makacsul 9 százalékon álló munkanélküliség következtében – Obamának szinte kizárólag munkahelyek létesítésével kellene foglalkoznia, mihelyt közzétette erre vonatkozó törvényjavaslatát, újra rászakadt a „magas ég” is. Legalábbis a politikai színtér jobb oldaláról.
Míg jobbról általános össztűz fogadja minden kezdeményezését (a héten újra előtört a „szocialista” megbélyegzés is, noha természetesen elképzeléseinek semmi köze sincs a szocializmushoz), addig saját tábora egyre inkább attól tart, hogy Obama nem elég határozottan kezdeményez. A Fehér Ház ezért stílust váltott, és az elnököt a munkahelyteremtési törvénnyel a kezében vidéki túrára küldte, ahol kampányszínezetű beszédeket tart és arra buzdítja hallgatóságát, hogy bombázza a kongresszust egy új, 445 milliárd dolláros gazdaságserkentő csomag elfogadásának követelésével.
Az amerikai elnöknek mindig is megvolt a lehetősége, hogy a teljes választóbázis elé vigyen olyan témákat, amelyekben nem tud zöld ágra vergődni a kongresszussal. Obama egyénisége azonban nem a konfrontációban, hanem a kompromisszumok keresésében merül el. Ezért tűnik rendre hatástalannak, hiszen jelenlegi legnagyobb ellenfele, az ultrakonzervatív Teadélután mozgalom túszaként működő Republikánus Párt nem a megegyezésben látja saját üdvözülésének útját, hanem a szavazópolgárok – jövő novemberi választásokig tartó – minél gyatrább gazdasági helyzetében.
Ez mutatkozott meg a republikánus elnökjelöltek e heti tévévitájában is, amelybe váratlanul új színt hozott a nemrég harcba szálló texasi kormányzó, Rick Perry élre törése. Múlt hétfőn a mostanság jobboldali nézők felé kacsingató CNN rendezte Floridában a Teadélután tagságának szentelt, nyolc résztvevős tévépárbajt. Michele Bachmann, Mitt Romney, Newt Gingrich és a többiek minden korábbi szónokvetélkedője Obama-ellenes kórussá fajult, most azonban „kibújt a szög a zsákból”: egymásnak is nekimentek a jobboldali jelöltek, mert a hős cowboy stílusú Perry mindkét korábbi vezető jelölt elől ellopta az esélyeket.
Így fordulhatott elő, hogy a massachusettsi mormon Romney leleplezte a Ronald Reagant imitáló texasi kollégájának dicsekvését: nem Perry teremtette az új texasi munkahelyeket, hanem az, hogy Texasban jár a legkevesebb benefíció, nincs állami jövedelmi adó, ráadásul minimális jogaik maradtak az alkalmazottaknak, miközben alacsony szintű munkahelyeken minimális bérért dolgoztatják őket.
Az esélyeit vészesen csökkenni látszó Teadélután-vezér Bachmann viszont azért támadta le az ultrakonzervatív bázist tőle elcsábító Perryt, mert – miközben a texasi kormányzó az ellenkezőjét prédikálja országos szinten – Texasban bezzeg rendelettel írta elő a 10-12 éves kislányok védőoltását méhnyakrák ellen. Hogy miért!? Mert a Merck gyógyszeripari cég Perry egyik bizalmasát alkalmazta lobbistaként, hogy rengeteg pénzt nyerjen a kormányzói rendelettel.
Ennél is beszédesebb volt az a pillanat, amikor a CNN műsorvezetője rákérdezett a jelöltekre: ha már olyan élesen elutasítják az univerzális egészség-biztosításról szóló törvényt – Obama eddigi legnagyobb kongresszusi sikerét – akkor mit gondolnak: haljon-e meg az, aki elmulasztott biztosítást kötni és súlyos baleset miatt a sürgősségi osztályra kerül, de nincs miből fizetnie az ellátást? A teadélutános közönség hatalmas jóváhagyó tapsban tört ki: hiszen a teások krédója a személyi választás teljes szabadsága – és az azzal járó kockázat elfogadása. A jelöltek között pedig senki sem akadt, aki azt mondta volna, hogy ez elfogadhatatlan.
Az elemzők magyarázata szerint az átlagos amerikai észre sem vette, hogy az annyit hangoztatott munkahelyteremtésről szinte szó sem esett a vitában. Mégis inkább a Perry-félékre szavaz (mint annak idején Reaganra), mert határozottságot, „vezetői vénát” lát bennük, akármire is használják azt. Például Texas esetében a halálbüntetés erőltetésére, miközben ugyanazok a politikusok az „élethez való jog” nevében betiltanának mindenféle abortuszt.
Obamának az új politikai élethez – egy második mandátumhoz – való „joga” attól függ, hogy képes lesz-e új szereposztásban feltűnve „machiavellisen” az élre állni, ahelyett, hogy a saját pártja – és a politikában szóhoz sem jutó tízmilliók – számára egyre katasztrofálisabb kompromisszumokat keresné olyanokkal, akiknek eszük ágában sincs kiegyezni vele. Mert a máris felhevülő kampányban nem a legfontosabb kérdésekről van szó, hanem arról, kiben lát az átlagszavazó nagyobb lendületet az „amerikai álomról” szóló mesék továbbmeséléséhez.
