Az „arab tavasz” országaiban kialakult hatalmi vákuumot látva Törökország elérkezettnek látja a pillanatot, hogy új térségi hatalomként szálljon be a játszmába.
Abból, hogy segítséget és segélyt kínál a babacipőben járó forradalmi rendszereknek, egyesek az oszmán birodalom újraélesztésének kísérletét olvassák ki, ugyanakkor kénytelenek megsüvegelni, hogy a török kormányfő nemcsak a török befolyást és a török árucikkeket kívánja a térségbe exportálni, hanem azt – az otthon jól működő – politikai modellt is, amelyben az iszlám és a demokrácia kényelmesen megfér egymással.
Jó kis hideg zuhany lehetett az Allāhu Akbart ismételgető buzgóknak, amikor a Kairóban világsztároknak kijáró pompával fogadott Recep Tayyip Erdoğan nem egy olyan jövőképet kínált fel, amelyben az iszlám törvénykezés és a papi uralom lenne az alfa és ómega, hanem ezzel homlokegyenest szembemenően olyanokat mondott, hogy a szabadságnak, a demokráciának és az emberi jogoknak kellene alkotniuk a forradalomból kinövő társadalom mérföldköveit, azaz kertelés nélkül azt javasolta, hogy az „arab tavasz” szekerét fordítsák a szekularizmus irányába, akárcsak Törökországban, ahol az iszlám és a demokrácia kényelmesen megfér egymással.
Ha ezeket ugyanott ugyanazon publikum előtt egy nyugati politikus mondta volna, az falra hányt borsószerű, üres duma lett volna, de mert ezek egy hithű (még ha nem is arab) muszlim közölte, aki másfél évtizeddel ezelőtt még maga is iszlamistának számított, egy nagy becsben álló, őszinte barát és testvér hiteles hangja volt, ilyetén komoly súlya van.
A török kormányfő, aki országa identitását már nem annyira Európában, mint inkább a Földközi-tenger térségében keresi, ugyanezt üzente Tunéziában és Líbiában is, ahol jelenleg szintén hatalmi vákuum van, s pillanatnyilag nem is látni egyebet, mint a politikai-gazdasági útkeresés és ezzel járó instabilitás hosszúnak és bizonytalan kimenetelűnek ígérkező időszakát.
Erdoğan szavainak nem csak a „rokoni szimpátia” és a forradalmároknak nyújtott konzekvens támogatás ad súlyt, igazán komoly horderejűvé az általa felkínált követhető minta teszi, hiszen Törökország irigylésreméltó gazdasági megizmosodása minden síkon cáfolni látszik az iszlám világ fejlődésképtelenségét hirdető elméleteket. Erdoğan kormánya tavaly csaknem kínai tempójú, kilenc százalékot verdeső gazdasági növekedéshez segítette országát. Csöppet sem véletlen, hogy az általa vezetett párt, az Igazságosság és Fejlődés (AKP), a júniusi választásokon harmadszor is simán vitte el a pálmát, mint 2002 óta minden voksoláskor.
Kormányzása alatt Törökország gazdasága és üzleti szférája gyökeres változáson ment át, így Európa legdinamikusabban fejlődő gazdaságává nőtte ki magát. Az egy főre jutó jövedelem az eltelt szűk egy évtized alatt csaknem megháromszorozódott. Az inflációt 130 százalékról 4,3 százalékra faragták vissza, az államadósság pedig a 2003-as 65,4 százalékról hozzávetőleg negyven százalékra apadt. Ezek olyan mutatók, amelyekről az európai uniós tagállamok (különösen a déliek) álmodni sem mernek.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A közelmúltban Isztambulban járt kollégám, aki lelkileg a közel-keleti országokra sajnos oly jellemző koszra, káoszra készült fel, napokig nem győzött ámulni-bámulni a tüsténkedő, szorgos, közvetlen emberek, a rend és tisztaság láttán. Egy szó, mint száz, Isztambul és környéke Európa legfejlettebb régióival vetekszik.
Azok után, hogy Párizs és Berlin több ízben is nyíltan a török uniós csatlakozás ellen foglalt állást – Merkel csupán „privilegizált partnerséget” kínált fel, ami viszont Ankarának elfogadhatatlan –, a 80 milliós, dinamikusan fejlődő állam számára érthetően már nem prioritást élvező stratégiai cél az uniós csatlakozás, így az is érthető, hogy Ankara jelenleg nem kis kárörömmel szemléli az EU – egyre jobban burjánzó – válságát. Erdoğan egyébként azt ígéri honfitársainak, hogy 2023-ra, a köztársaság megalapításának századik évfordulójára, Törökország a világ tíz legnagyobb gazdasági hatalma közé verekszi fel magát. Ilyen tempóval – jegyezném meg – csaknem lefogadhatóan meg is lesz.
Az Tunézia és Szíria közti sávon kitapintható török pozíciószerzési igény – melyet egyesek az Oszmán Birodalom újraélesztési kísérleteként könyvelnek el – geostratégiai képének szerves része, hogy Törökország, amely a közelmúltig partneri kapcsolatokat ápolt az izraeli hadsereggel, újabban napi rendszerességgel ostorozza a zsidó államot. Korábban a török–izraeli tengely, kiegészülve Amerika milliárdos hadi támogatásokat élvező barátjával, a Mubarak-féle Egyiptommal, jól kézben tartotta a Földközi-tenger medencéjének keleti felét. Ez a stabilitási háromszög most omladozóban van.
Erdoğannak mindig szálka volt a szemében a NATO-kötelék szülte Izrael-barátság. Eme bizonyos szálka a 2008-as gázai hadjárattal a torkában is keresztbe állt. A kiskaput a tavalyi gázai segélyflottilla elleni izraeli kommandós akció tette be, amely során kilenc törököt megöltek. Mivel Jeruzsálem nem volt hajlandó Ankara óhajának eleget téve exkuzálni magát, szeptember elején kiutasították az izraeli nagykövetet, valamint befagyasztották a katonai és a kereskedelmi együttműködést.
Tovább színesíti a képet, hogy a jelenlegi egyiptomi vezetés is rosszallóan tekinget keleti szomszédja felé, különösen azok után, hogy egy öt határőr életét követelő „határincidens” nyomán szintén izraeli nagykövetének visszahívását fontolgatta.
A jelen állapotok szerint Netanjahuéknak komolyan el kellene töprengeniük a hogyan tovább-on, hiszen ha „elveszítik” Egyiptomot és Törökországot, barát nélkül maradnak a térségben. Márpedig Erdoğannál jobb szövetséges-jelöltet mécsessel sem találnak, hiszen az a demokratikus, világias átalakulás, amelyet éppen az arab forradalmároknak javasol, Izraelt a legnagyobb lidércétől, az iszlám szélsőségesek térhódításának veszélyétől szabadítaná meg.
