Sok ember él oly bután, hogy nem tudja mi fán terem Bhután. Enyhe túlkapás persze ilyet állítani, hiszen a világ egyik legelszigeteltebb, legzárkózottabb országáról van szó, amelyhez mérten Észak-Korea valóságos turistaparadicsom.
Ide az információs éra is csak 1999-ben kopogtatott be, amikor feloldották a televízió és az internet tilalmát. A fejlődés fokát a világon egyedülálló módon a nemzeti össztermék (GDP) helyett nemzeti összboldogságban mérik. A boldogság-mutató a héten bizonyosan meredeken szökkent felfelé, hiszen a királyi esküvőt tartották.
A Himalája hétezer méteres csúcsai közt megbúvó, az indiai Asszám állam és Kína (Tibet) között elterülő, fél Magyarországnyi területű, 700 ezer lelket számláló alkotmányos monarchiában a héten szokatlanul nagy volt a sürgés-forgás, hiszen apraja-nagyja az ország uralkodója, Dzsigme Keszar Namgjel Vangcsuk menyegzőjére készült. A 31 éves bhutáni király – aki iskoláit Oxfordban végezte, így szívesen kosárlabdázik, kerékpározik, golfozik és nagy Elvis-rajongó – csütörtökön a 21 éves Dzsetszün Pemát vette el feleségül. A menyegzőt több külföldi újságíró és fotóriporter követte, ami egyedülálló élmény lehetett számukra, hisz Bhutánba eljutni és bejutni csak keveseknek adatik meg, és nem is egy karikacsapás-szerű vállalkozás.
Már anyagi szempontból sem, hisz a vízum napi 250 dollár (tavaly „csak” 200 volt), a jelen árfolyam szerint 12 305 ngultrum. A bhutáni valutát (az országnak 1974-ig nem volt pénzneme) az indiai rúpiához kötik; 1 rúpia = 1 ngultrum. Ehhez még napi 40 dolláros „járulék” is fizetendő (két személy esetében csak 30-30), vagyis ha ketten mennek, mondjuk 10 napra, akkor csak az országba lépéshez 5600 dollár szükséges. Ehhez még hozzá kell számítani a repülőjegyet és egyéb költségeket, úgyhogy a rajtösszeg két személyre kényelmesen 10 ezerre kerekíthető. Annál inkább, mert a fővárosba, Timpuba repülővel csak a királyi légitársasággal lehet eljutni... de csak akkor, ha a felséggel szoros kapcsolatot sikerülne valahogy létesíteni, az országos légitársaságot ugyanis a király két gépe alkotja. Ehhez mérten nem mellbevágó meglepetés, hogy Bhutánnak egyetlen repülőtere van. A világ számára ráadásul ez az egy sem létezik, mert csak a királyi légitársaság gépei használhatják... Az a kettő. Úgyhogy nincs valami nagy tumultus.
Alternatív megoldás egy viszonylag közeli repülőteret választani, mondjuk a Nepál fővárosában, Katmanduban levőt, ahová Frankfurtból indul rendszeres járat (a China Air új Airbus 380-asa is). A retúrjegy fejenként cirka 1500 dollár. Katmanduból aztán neki lehet vágni a Himalájának. Terepjáróval, lóháton, gyalog...
Bhutánra kíváncsinak lenni tehát elég drága és fáradtságos muri... hacsak az ember nincs olyan szerencsés helyzetben, hogy indiai, bangladesi vagy Maldív-szigeteki útlevele van, a tekintett országok állampolgárai ugyanis vízummentesen léphetnek a Mennydörgő Sárkány Földjére. A fentiek fényében kész csoda, hogy nem özönlik el, hiszen automatikusan megspórolnak egy hátizsáknyi pénzt. Végtére ez sem csoda, mert Bhután évi ötezer főben korlátozza az országba beengedett turisták számát. E kiváltságosok sem mászkálhatnak azonban mindenfelé szanaszét, a szentként tisztelt, hétezer méternél magasabb csúcsokra pl. nem mászhatnak, így kizárt annak veszélye, hogy Bhután úgy jár, mint Nepál, ahol a hegymászó-turizmusnak „hála”, egyes himalájai vidékeken már lépni sem lehet az alpinistáktól.
Bhután neve a helyi dzsongkha nyelven (egy az 53 tibeti nyelvjárás közül) Druk Jul, vagyis a Mennydörgő Sárkány Földje. A név a szanszkrit Bhu'uttan kifejezésből eredhet, ami magas földet jelent, vagy a tibeti Bhoṭa-anta (Tibet széle) szóból, amely Tibet-határvidéki fekvésére utal.
A bhutániak valaha csak akkor találkoztak külföldiekkel, ha éppen háborút vívtak a tibetiek, a mongolok vagy a britek ellen. A XIX. századig az elszigeteltség természetes volt, a XX. század elején viszont tudatosan választották. A diplomáciai kapcsolatfenntartás sem érdekelte őket: 1910-től a britekre, 1949-től Indiára bízták a külügyek intézését. (Ez utóbbi szerződés egészen 2007-ig érvényben volt, noha az országot már 1971-ben felvették az ENSZ-be.)
A helyzet csak azután kezdett változni, hogy 1952-ben Dzsigme Dordzse Vangcsuk került a trónra. Az akkor még csak 24 éves uralkodó okult a szomszédos Tibet példájából, amelyet egy évvel korábban rohant le a kínai hadsereg. Bhután (1953-ban) eltörölte a rabszolgaságot, pénzügyi segítséget kapott Indiától, és földreformot hajtott végre. India azóta is a legnagyobb üzleti és gazdasági partnere.
1972-ben, amikor Dzsigme Szingje Vangcsuk örökölte meg a trónt apjától, Bhután még mindig sereghajtó volt a világ országainak rangsorában: óriási volt a csecsemőhalandóság, a lakosság nagyobb része pedig írástudatlan. A populáció 57,8 százaléka ma is az. Az óvatosan erősödő nyilvánosság bírálta a királyt, amiért alig nőtt a nemzeti össztermék (GDP), mire az uralkodó új mutatót talált ki: a bruttó nemzeti boldogságot (GNH). A boldogságfok elsősorban a fenntartható fejlődési modellt hivatott jelenteni, amelyben a környezetvédelem és a kultúra megőrzésén, a globalizációs károk elkerülésén van a hangsúly. A hagyományápolást szolgálja, hogy törvénybe iktatták a driglam namzha néven ismert etikettet és magatartási előírásokat. Ez annyit tesz, hogy nyilvános helyen csak hagyományos bhutáni viseletben, a kaftánszerű öltözékben lehet mutatkozni.
1998-ban a király elérkezettnek látta az időt a politikai reformok bevezetésére is. A végrehajtó hatalmat teljes egészében átadta a kormánynak. Az új alkotmányt 2005-ben fogadták el, 2006 végén pedig kiírták a választásokat. Dzsigme Szingje Vangcsuk ekkor mondott le a trónról és legidősebb fia, a most nősült Dzsigme Keszar Namgjel Vangcsukra ruházta át a királyi teendőket. 2008. március 24-én az állam történetében először tartottak alsóházi választásokat (a felsőház tagjait már korábban megválasztották), amivel az abszolút monarchia végérvényesen alkotmányos királysággá alakult át.
Sajnos a nemzeti összboldogságban úszó és óvatosan fejlődő országban sem jut ki mindenkinek a boldogságból. Annak a több mint 130 ezer embernek legalábbis biztosan nem, akiket a helyi hatóságok a '80-as években toloncoltak ki. A modernizáció, avagy a „bhutanizációs” mozgalom ugyanis azt is jelentette, hogy érvényt kell szerezni az egy nemzet, egy nép elvének, vagyis nyelvileg és kulturálisan is homogenizálni az országot.
Ebbe a képbe nem fért bele az a 200 ezer ember, aki korábban Nepálból vándorolt be, elsősorban a rossz gazdasági helyzet és a gyakori éhínségek elöl „szökve”. A nepáliak ugyanis nem buddhisták, hanem hinduk, tehát etnikailag és nyelvileg is különböznek a többségi lakosságtól (a 2009-es népszámláláskor a lakosság 76 százaléka buddhistának, 23 százaléka pedig hindunak vallotta magát). Az 1985-ben hozott bevándorlási törvény alapján mintegy 130 ezer nepálit toloncoltak ki... illegális bevándorlóknak tekintve őket.
A menekülteket segítő CEMARD-Bhutan nevű szervezet szerint valamennyien a „rasszista és etnocentrikus” politika áldozatai, csak azért lettek sorskivetettek, mert más vallásúak és más nyelven beszélnek. Többségük ma is délkelet-nepáli táborokban él, hasztalan várva sorsa rendeződését.
