Tudósítónk jegyzete
Washington, október 14.
Múlt szombaton volt tíz éve, hogy az Egyesült Államok megszállta Afganisztánt. A 2001-es terrortámadások elkövetőit bújtató tálib hatalmat hetek alatt elzavarta Kabulból, de nemcsak hogy Afganisztán azóta sem stabilabb, hanem tíz év múltán tízszer akkora haderő kénytelen az eredeti célok megvalósításán munkálkodni.
Az afganisztáni megtorlás így az Egyesült Államok történetének leghosszabb háborújává vált, és noha szinte semmiféle ellenség nem látható a horizonton, a közvetlen költségek félezer milliárd dollárra rúgnak, a járulékos kiadások pedig számlálatlanok.
Ha ehhez hozzáadjuk az iraki megszállás háromszor akkora árát és adatait, akkor nem nehéz rádöbbenni, hogy a tíz évvel ezelőtt még egyedül talpon maradt szuperhatalomnak számító ország nem képes sikeresen és hatékonyan megbirkózni a saját maga szabta feladattal, ha hatalmi rétegei nem hajlandók viselni a hatalmi pozíció terhét. Korábbi, a két egyidejű háborút elindító elitje meggondolatlanul vékony jégre csalta az országot a felelőtlen adócsökkentésekkel, miközben erejét és stratégiai képességét meghaladó kalandba merészkedett.
A második világháborúból az USA hasonló, vagy még erősebb pozícióval került ki, mint a hidegháborúból: csakhogy akkor a fél világ romokban hevert, a potenciális vetélytársakkal együtt. A kommunizmus megbuktatásakor az amerikai elit veszélyes tévhitbe ringatta magát azzal, hogy azt hitte, minden kommunista államnak befellegzett, Kínát beleértve. Az egyértelmű ellenség vagy vetélytárs letűnésével a politikai vezetés képtelenné vált áldozatra érdemes célt kivetíteni az üzleti élet vezetői elé, maradt tehát a végtelen profithajhászás mint eszmény, ami a dolgok természetéből eredően minden más megfontolást maga alá gyűr. Még az örökösnek kikiáltott terrorizmus elleni háború prófétái sem fogták áldozatra a nemzetet, amely most meghökkenve figyeli, hogyan válhat semmivé a „mindenható” hatalom.
A világ többi része – amely számára az Egyesült Államok stabilizáló ereje mindeddig biztonságot nyújtott, ellenségből szövetségest kovácsoló önzetlensége pedig a béke útját egyengette – most szintén döbbenten figyelheti, mennyire képtelenek megérteni a jobboldali elnökjelöltek hazájuk küldetését, és annak mára alaposan megváltozott globális körülményeit. Álljon itt egy-egy példa erre a két vezető konzervatív jelölt „aranyköpéseiből”!
Herman Cain, a fekete bőrű pizzamilliomos lezserül kijelenti: „Aki nem gazdag, vessen magára! Szerezzen magának munkát és gazdagodjon meg!” Mintha a pizzaevők milliói közül egyszerre lehetne mindenki pizzavásárló és a pizzasütők vég nélkül gazdagodó tulajdonosa is! Erre a szintre kár is szót pazarolni.
Mitt Romney, a sokgyerekes családokat idealizáló (10-20 gyerekről van szó!) mormon egyházhoz tartozó mérsékelt republikánus ennél „egyszerűbb” ügyhöz próbált hozzászólni a minap. Joe Biden alelnök kínai beszédét bírálva megállapította, hogy Peking egyke-törvénye „borzalmas barbarizmus” – de majd ha ő, Romney lesz az elnök, akkor ezt majd Amerika gyorsan helyrehozza. Azt persze nem mondta, hogy milyen módon. Azt sem fejtegette, hogy ha Kínában nem lenne négy évtizede érvényben ez a diktatórikus parancs, akkor ma már a Föld minden második lakója kínai lenne, akik esetleg arra is kényszerülhetnének, hogy ököllel harcoljanak az élelemért egymással és mindenki mással.
Ez csak két nevetségesnek tűnő anekdota arról, mennyire nem érti az amerikai elit, hogy a világhatalmi pozíció megtartásához és a racionális feladatok végrehajtásához áldozatokra van szükség. A második világháború után(!) ez többek között 90 százalékos adókban teljesült ki. Ma a 35 is túlzottnak tűnik, és a hatalmasok legfontosabb követelése a kötelezettségek alóli teljes felmentés.
Ez viszont biztos iránytű a hosszú távon egyetlen megbízható világhatalom elsüllyedéséhez – és a globális káoszhoz. Valahol véget kell érnie ennek a menetelésnek.
