2024. július 17., szerda

Kerítésépítők és elszigetelők

MINEK AZ ENSZ, MINEK A SEGÉLY!? – Friss kóstoló az amerikai jobboldali elnökjelöltek politikai konyhájáról

Tudósítónk jegyzete
Washington, október 19.
Nyolcadik tévépárbajukat tartották kedden este Las Vegasban az amerikai Republikánus Párt elnökjelöltségére pályázók.

A mezőny lassan tisztázódni látszik. Miután sokak üdvöskéje, a volt alaszkai kormányzó és 2008-as alelnökjelölt, Sarah Palin bejelentette, hogy a pénzt választja a politika helyett, a párt titkos reménye, Chris Christie pedig úgy döntött, hogy továbbra is New Jersey kormányzása mellett tart ki a Fehér Ház csillogó délibábja helyett, maradtak az eddigi nyolcak, mínusz a szinte egyetlen racionális jelölt, Jon Huntsman volt utahi kormányzó és Obama előző kínai nagykövete, aki pénz és támogatottság hiánya miatt már csak a januári első előválasztásra összpontosít.
Így hát heten voltak, mint a gonoszok – és ez akár politikailag is elmondható. Herman Cain, a hirtelen előretörő pizzakirály, aki a hétvégén nagy port kavart fel a latin-amerikai illegális bevándorlók elé állítandó villamosított szögesdrótkerítéssel; Rick Perry a gyorsan hervadó reményű texasi kormányzó, aki élen jár a kivégzések jóváhagyásában és a minimálbér alatti munkahelyek „teremtésében”; Mitt Romney volt massachusettsi kormányzó, aki a hosszú, álmos kampány ellenére is szilárdan tartja a 25 százalékos támogatottságot és a pártvezetők rosszkedve ellenére az első helyet; az idős Ron Paul, aki legszívesebben mindent leépítene a hadseregen kívül, de ugyanakkor kitartó tisztességgel figyelmezteti vetélytársait a túlkapások egy részére; az észkombájn, de sereghajtó Newt Gingrich, akinek stábja és programja nincs, de aranyköpései miatt még nem felejtették el; a hétgyermekes katolikus Rick Santorum, volt pennsylvaniai szenátor, aki egyetlenként emlékeztet időről időre, hogy a társadalom nem atomizált egyénekből áll, hanem családokból; és végül az elromlott gramofon módjára rikácsoló Michele Bachmann minnesotai képviselőnő, akinek egyetlen programpontja, hogy „Obama, az egymandátumos elnök”.
Ha valaki azt hinné, hogy a fenti jellemzéseket valamiféle baloldali pártosság íratja, akkor nagyon téved: a Republikánus Párt háttérapparátusa ugyanúgy elégedetlen a felhozatallal, mint egy balközép kommentátor – és egyszersmind ugyanolyan tehetetlen is, mert nincs jobb. Vagy ha lenne is, az nem hajlandó kitenni magát a párt szélsőséges szárnyának, a kongresszusi obstrukciós sikerektől vérszemet kapó Teadélután mozgalomnak, illetve az ultrakonzervatív keresztény egyházaknak: ezek a körök uralják ugyanis az előválasztási pályát – és jelentik az egyetlen reményt is. Hogy ti. mihelyt véglegesül a republikánus elnökjelölt személye, az illető végre visszanyeri szabadságát racionális politikai elképzelések megfogalmazására és képviseletére.
Mert egyelőre ilyenből keveset kap Amerika. A keddi „össztűzközöttnek” nem is volt témája a külpolitika (az a következő tévévitára marad), mégis ízetlen ízelítőt kaphattunk abból, mit tennének ezek a jelöltek, ha netán megválasztanák őket. Vagy hogy az előző bekezdés szellemében maradjunk: mit képzelnek ezek a jelöltek, mit szeretne tőlük hallani ez a közönség. Aztán meg lesz, ami lesz.

Legalább elvszerű: Ron Paul (Beta/AP)

Nos, a sok kis kétszemélyes perpatvar után a legérdekesebb a végére maradt: Perry például megszüntetné az ENSZ finanszírozását (volt már ilyen: az USA évekig milliárdos hátralékát a néhai Richard Holbrooke oldotta meg a legkonzervatívabb republikánusokkal kötött egyezség árán), és szinte minden jelölt eltörölné a külföldnek nyújtott segélyt. Az elhangzottak már-már patologikus voltára utal ez az egyetlen idézet, amelyről szinte lényegtelen, melyikük mondta: „A külföldi segély nem más, mint a szegény amerikaiaktól elvett pénz, amit a szegény országok gazdagjainak adunk.” (Mondták ezt alig pár perccel azután, hogy elborzadva állapították meg: az amerikai társadalom szegényebb fele nem is fizet adót – ami szintén nem igaz.) Egyikük még hozzátette: „Segélyezze csak a külföldet Kína!” Amikor viszont a műsorvezető megkérdezte tőlük, hogy az Izraelnek nyújtott segélyt is megvonnák-e vajon, akkor – a legalább elvszerű Ron Paulon kívül – mindenki visszakozott. ( Izrael több katonai és egyéb segélyt kap az USA-tól, mint a világ bármely más országa.)
Hisszük és reméljük, hogy nem ezek a jelöltek – de legalábbis nem így – fogják 2013 januárjától vezetni az Egyesült Államokat: kivéve, ha az amerikai elit csakugyan lemondott volna minden egykori világmegváltó eszméről saját személyes hipergazdagodásának javára. Mert ez a fajta politizálás egyenlő lenne a globális öngyilkossággal.