Darázsfészket piszkált meg az Amnesty International (AI), bírálni merészelte ugyanis a nagy fegyverexportőröket, mert ők is hozzájárultak az arab országokban kirobbant tiltakozások elfojtásához az AI szerint.
Az emberi jogi szervezet úgy véli, nemzetközi jogba ütköző, ha valamely ország olyan rezsimeknek ad el fegyvert, amelyekről tudja, nem fog visszariadni attól sem, hogy azokat saját polgárai ellen fordítsa. Az AI friss jelentése ráadásul akkor látott napvilágot, amikor egy 53 millió dolláros értékű amerikai fegyverüzlet lebonyolítását szeretnék meghiúsítani. Az amerikai fegyverek Bahreinnek szánattak. Oda, ahol a tavaszi zavargások idején harmincnál is több ember vesztette életét, amikor a karhatalmi erők a tüntetőkre lőttek.
Megsüvegelendő az Amnesty buzgósága, de attól tartok ismét csak a kis darazsak röppennek majd ki nagy mérgesen... mondjuk a jelentésbe foglalt Ausztria, amely a vizsgált, (2005–2009 közötti) időszakban Jemen és Bahrein egyik – jelentősebbnek mondott – fegyverszállítója volt. Előbbi kétmillió euró értékben vásárolt páncélozott járműveket (a Steyr-Daimler-Puch közismert, 6x6 kerekes Pandur nevű járműcsaládjáról van szó), a perzsa-öbölbeli királyság pedig több mint 400 000 euróért aknavetőket.
Csepp a tengerben ha tudjuk, hogy fegyverexport szempontjából az ENSZ Biztonsági Tanácsának (hangsúlyozom: BIZTONSÁGI!!!) öt állandó tagja (USA, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína) a legnagyobb játékos. Köztük is kiemelkedően az Egyesült Államok, amelynek részesedése az évi 1,5 billió dollárnyi globális kereskedésből (az össz világi GDP 2,7 százaléka) meghaladja a 43 százalékot.
Az sem új, hogy a legnagyobb vásárlók az ún. fejlődő országok, szűkebben a Közel-Kelet és Észak-Afrika államai. A két legnagyobb ellátó, az USA és Oroszország kivitelének 62,4 százaléka épp ezekbe irányul... a demokráciára és az emberi jogok tiszteletben tartására való felhívásokkal egyetemben. Az Egyesült Államok exportjának csaknem 50 százaléka e válságövezetbe megy (ebből maga Izrael mintegy évi hárommilliárd dolláros megrendeléssel veszi ki részét), további 22 százalék Ázsiába, 3 százalék pedig Latin-Amerikába.
Ha valaki azt hitte volna, hogy a mondvacsinált iraki háború csupán az olajról szólt, álljon itt az is, hogy az új bagdadi vezetés a közelmúltban döntött; 13 milliárd dollár értékben vásárol fegyvereket az Egyesült Államoktól, és további 13 milliárdot különít el a későbbi beszerzésekre. Az iraki kormány elsősorban repülőgépek, helikopterek, tankok és más páncélozott járművek beszerzését tervezi, de több hajót és rakétát is szeretne. Az egyik első ügylet 18 darab F–16-os, avagy Fighting Falcon vadászbombázó vétele lesz, amivel a gyártó, a Lockheed Martin – a világ legsikeresebb fegyverexportőre (tavaly 45,8 milliárd dolláros bevétele volt) – egy 338 milliós üzletet tudhat magáénak (a Sólymok darabonkénti ára 18,8 millió). A Lockheed Martin egyébként szerdán nyert el egy honi közbeszerzési pályázatot is, vele pedig egy 383 milliót nyomó „beruházást”, amely az afganisztáni és iraki hadszíntér hőlégballonos megfigyelő rendszerének kiépítésére irányul. A mutatók alapján alighanem az idén sem előzi meg senki a toplistán.
Eközben a sajtó jellemzően olyan sztorikon csámcsog, mint amilyen a „halál kufárja” néven emlegetett fegyverkereskedőé... aki ellen e hó 11-én kezdődött meg New Yorkban a bírósági eljárás. A vádlott, Viktor Anatoljevics But tavalyi kiadatása is nagy média-lihegéssel járt, ugyanis még 2008-ban Thaiföldön tartóztatták le, de az amerikai–orosz „diplomáciai” huzavona miatt csak tavaly szolgáltatták ki az Egyesült Államoknak. A huzavona oka: Oroszországban akad néhány – katonai és/vagy titkosszolgálati múlttal – rendelkező befolyásos ember, aki erősen nehezményezte kiadatását, hiszen aggódik, hogy But vallomásában nem a legszebb fényben emlegeti majd.
A vádirat szerint a 44 éves But (1967. január 13-án született Dusanbéban, a mai Tadzsikisztán fővárosában) azért jelent nemzetközi fenyegetést, mert terroristacsoportoknak is fegyvereket adott el, a sok közveszélyes között Moammer Kadhafi néhai líbiai és Charles Taylor volt libériai elnökkel is üzletelt... és mintegy 6 milliárd dolláros vagyonra tett szert.
A szovjet hadsereg egykori, hadnagyi rangú, hat nyelven beszélő tolmácsa a Szovjetunió széthullásakor keletkezett „vákuumot” kihasználva kezdett el kereskedni a parlagon maradt és apróért felvásárolható tömérdek mennyiségű fegyverrel. A kezdetben viszonylag kis összegeket mozgató seftelés rövidesen olyan komoly biznisszé dagadt, hogy több tucat régi teherszállító géppel szállíttatta a milliós tételű megrendeléseket.
Kalandos élete ihlette meg Andrew Niccolt, aki saját forgatókönyve alapján rendezte A háború ura (Lord of War) című filmet (2005), amelyben Nicolas Cage személyesíti meg Butot – a filmben Jurij Orlov néven. 2007-ben Stephen Braun és Douglas Farah szerzőpáros A halál kufárja: Pénz, fegyverek, repülők, és az ember, aki lehetővé tette a háborúkat (Merchant of Death: Money, Guns, Planes, and the Man Who Makes War Possible) c. könyv formájában dolgozza fel pályafutását.
Nincs szándékomban But védőügyvédjét alakítani, csak éppen „enyhén” szemet szúr, hogy fő vásárlói ugyanazok, a mindenkori válságövezetekben ténykedő kis- és nagy gazemberek voltak, akiket a világ vezető demokráciái (és legnagyobb fegyverexportőrei) – úgymond legálisan – szintúgy fegyverekkel látnak el. Képtelen vagyok hát elrugaszkodni attól a meggyőződéstől, hogy But fő vétke (amiért az ügyész életfogytiglanit kér majd) nem az, hogy válogatás nélkül mindenkivel üzletelt, olyan rossz bácsikkal (is), akiket Washington nem nagyon (vagy nagyon nem) szimpatizál, hanem elsősorban az, hogy belekontárkodott a nagy, kormányzatilag istápolt exportőrök seftelésébe, és szemfüles viszonteladóként elhalászta előlük a profit egy részét.
