Tudósítónk jegyzete
Washington, október 21.
Az Arab Tavasz egyik közös jellemzője, hogy a békés tiltakozásokat a Facebook közösségi hálón és a Twitter „hírcsiripelőn” szervezték. De a líbiai fegyveres felkelők is a modern technológiát használták arra, hogy híveket toborozzanak.
Minderről ma már komoly elméleti eszmefuttatások keringenek – nemcsak a sajtóban, a világhálón és a blogokban, hanem komoly kutatószervezetekben is.
Moammer Kadhafi meggyilkolásával az első államfői szintű halálos áldozata is megszületett a „csiripforradalomnak”. Szaddám Huszein és Oszama bin Laden ugyanis még professzionális fegyveres üldözés zsákmányaként került – az első bírósági ítélet, a másik katonai akció során – kivégzésre.
De az Arab Tavasznak nincs vége: Bassár el-Aszad szíriai és Ali Abdalláh Száleh jemeni vezető személyében további célpontok forognak a mobilokon. És ki tudja, hogy az új forradalmi technológia „hol áll meg, kit hogyan talál meg”!?
Ez a kérdés nemcsak „kit” formában tehető fel, hanem személytelen tárggyal is: „Mit” fog legközelebb megdönteni a tömeg!?
Vagy a csőcselék… Mert amíg a tuniszi, kairói, tripoli és damaszkuszi tüntetőket „a nép” autentikus képviselőiként fogadták a nyugati kommentátorok és üdvözölték kormányaikkal együtt a békés (vagy majdnem békés) elszántságot, hogy a – messzi külföldi – tömegek megszabaduljanak az évtizedek óta nyakukon ülő nyűgtől, addig bezzeg az otthoni tereken szerveződő tömegről egész más véleményük van.
Hiába, hogy ország- és világszerte rokonszenvtüntetések válaszoltak a New Yorkból indult Foglaljuk el a Wall Streetet mozgalomra: nemcsak a megrettent amerikai jobboldal, hanem a politikai közép, sőt a bal is egészen más hangulatban elemzi a gazdasági helyzet miatti elkeseredés nyilvános kifejeződését a „fejlett Nyugat” utcáin, terein, parkjaiban, mint annak idején a Felszabadulás (Tahrir) téren történteket.
Akkor „a nép” volt az, akinek a szabadságtörekvését jelképezte az „ottani”, kairói tér: a New Yorkban és másutt több mint egy hónapja táborozó tömeget most csőcseléknek nevezi szinte minden elemző, egy-két tisztességes kommentár kivételével. Akkor és ott őszinte törekvésként jellemezték a követeléseket, most és „itt” „nevetséges, célt tévesztő” utcai show-ként beszélnek róla, ha ugyan beszélnek. Akkor és ott közvetlen demokráciának minősítették a (látszólag) vezetők nélküli lázadást, most és „itt” fejetlen, szervezetlen happeningnek.
Akkor és ott a nyugati technológia diadalának kiáltották ki a csiripforradalom „alapeszközét”a keleti despotizmussal szemben – most és „itt” viszont (sőt még magyarországi médiablogokon is!) azon gúnyolódnak, hogy a „Steve Jobs-imádók, miután jót tüntettek a kapitalizmus ellen, bevonulnak a legközelebbi Starbucks kávézóba és vidáman megírják iPadjükön vagy iPhone-jukon »forradalmi« élményeiket”.
Éppen itt van a kutya elásva: nyugati szemmel nézve korántsem olyan vidám és biztató a kapitalizmus szívének tartott Wall Street elleni tüntetés, mint az arab diktátorok elleni utcai buli. Olyannyira nem, hogy az elemzők sietnek elhitetni: nem „a” kapitalizmus válságáról van szó, hanem „egy” válságról… A jobboldali elnökjelöltek pedig igyekeznek arra buzdítani a tömeget, hogy ne a bankok ellen lázadjanak, hanem Obama ellen, mert állítólag az elnök politikája miatt nincs munkájuk, nem pedig a 2008-as pénzügyi válságot okozó bankári felelőtlenség miatt.
Azt, hogy a Wall Street elleni tiltakozásnak lesz-e foganatja, egyelőre lehetetlen megjósolni. Az sem világos, hogy mennyi ideig lesznek képesek a „megszállók” ostrom alatt tartani a bankvilág központjának környékét. Számos tényező ellenük beszél: az Arab Tavasz résztvevői szövetségesként tekinthettek az időjárásra, New Yorkban viszont közeleg az esős ősz és a hideg tél. Nagy kérdés az is, hogy – egyiptomi társaikhoz képest – a hetek óta ott tanyázó fiataloknak van-e mit veszíteniük. Arra viszont végképp nem számíthatnak, hogy az amerikai rendőrség az oldalukra áll, mint azt az egyiptomi fegyveres erők megtették saját népük felkelőivel.
Esetleg csak a munkahelyüket veszítő rendőrök… Ők viszont sokkal kevesebben vannak (pár ezren országos viszonylatban), mint az állami leépítések során kirúgott pedagógusok tízezrei. Úgy tűnik, a hatalom birtokosai pontosan tudják, milyen erőkre van nagyobb szükségük: nem a jövő építésének napszámosaira, hanem a múlt védelmébe állított fegyveresekre.
Aztán, hogy ki vagy mi lesz a következő a csiripcéltáblákon, azt majd meglátjuk.
