7 000 000 000. Nem semmi! Száz hektáron légyből is sok lenne ennyi, hát még emberből. Pedig hétfőtől hivatalosan is ennyien leszünk... szerencsére nem 100 hektáron, hanem bolygónk 149 millió négyzetkilométernyi szárazföldjén.
Ilyen tempó mellett 2083-ra már tízmilliárdan nyüzsgünk majd... kivéve vidékeinket, ahol jelenleg is alacsony a szaporulat. Ha ez a tendencia marad, és az ENSZ-számítások sem hazudnak, 3104-re egyetlen magyar sem marad.
Október utolsó napján Földünk népessége eléri a hétmilliárdot. Az ENSZ Népesedési Alapja (UNFPA) ünnepséggel köszönti majd az Indiában megszülető hétmilliárdadik embert. Ő 12 évvel lesz fiatalabb Adnan Mevićnél, a hatmilliárdadik földlakónak kikiáltott szarajevói kisfiúnál, aki 1999. október 12-én látta meg a napvilágot a koševói kórház szülészeti osztályán. Az, hogy egy bizonyos napon egy bizonyos újszülött miatt érkezik el az emberiség a hatmilliárdos vagy hétmilliárdos határhoz, természetesen fikció, de hát az emberek szeretik a fikciókat, a kerek számokat és az ünnepségeket. Ok és alkalom ez inkább arra, hogy – akár felületesen is – átfussuk, milyen kérdéseket vet fel ez a haszontalannak látszó demográfiai statisztika.
Ha belegondolunk, hogy röpke tízezer évvel ezelőtt mintegy 5 millió homo sapiens mászkált csak ezen a sárgolyóbison, aztán 1804-ben már elértük az egymilliárdot, 1950-ben lélekszámunk hárommilliárd felé közelített, 50 évre rá ennek kétszeresére duzzadt, 12 év múlva pedig újabb egymilliárddal gyarapodtunk, kénytelenek vagyunk azt mondani; roppant szapora fajta vagyunk. Ilyen tempóval – amikor is percenként körülbelül 250 ember születik és 109 hal meg – 2025-re nyolcmilliárdan, 2083-ra pedig tízmilliárdan leszünk. Kérdés, okunk van-e ünnepelni a hétmilliárdadik embertársunk világra jövetelét, vagy inkább félreverni a harangokat, hiszen a túlnépesedés számos szociológiai, gazdasági és politikai „kataklizmát” vetít előre.
Különösen ha hozzágondoljuk, hogy a Föld tartalékai máris a kimerülés szélén állnak. Sőt a magunk okozta környezeti károk miatt a természeti források ún. újratermelési ideje csak nő, így sürgősen valami csodára, minimum egy összvilági feleszmélésre és összefogásra, egy radikális „zöld forradalomra” lenne szükség ahhoz, hogy az egy főre jutó élelmiszer-mennyiség ne csökkenjen.
Hatalmas kihívást jelent továbbá a globális éghajlatváltozás is, hiszen hatásai folytán a világ kukorica- és gabonatermelése máris csökkenőben van, és a többi kultúra is hasonló távlatok elé néz, így a századvégre a jelenleg legtermékenyebb területeken is akár 80 százalékkal eshetne vissza a betakarítható termés mennyisége... holott – ha ekkora vehemenciával szaporodunk – ugyanekkora mértékkel kellene növekednie.
És ekkor még nem szóltunk a legdrágább kincsről, vízről (a tiszta ivóvízről), amelynek hiánya számos afrikai és ázsiai régióban már évtizedek óta megoldatlan és megoldhatatlannak látszó probléma. A világszervezet becslései szerint a vízhiány már 2030-ra az első számú egzisztenciális tényező lesz, hiszen a kereslet 40 százalékkal fogja meghaladni a kínálatot. Ilyen inputok mellett valóságos szenzáció lenne, ha a fenti prognózis „bejönne”, ha a Föld népessége az évszázad végére elérné a tízmilliárdot.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A globális átlagokkal való „játszadozás” és az ebből kalkulált prognózis persze elkerülhetetlenül hamis képet ad, ha azokat nem szűkítjük le egy adott régióra és azok jelenlegi – és ebből előrejelezhető – sajátosságaira. Nos, az ENSZ egy másik tanulmánya, friss népességelőrejelzése országokra is lebontva taglalja a természetes szaporulat kérdését és kilátásait. Számításai alapjául azon lányok számát veszi, akik a jelenlegi átlagos születési és halálozási arányt figyelembe véve megélik az átlagos szülési kort.
Földünk 120 államában ez a mutató 1-nél magasabb, és ez azt jelenti, hogy a szülőképes nők száma is növekszik. Hetvenhárom államban viszont ez a mutató 1-nél alacsonyabb, ami a szülőképes nők fokozatos csökkenését jelzi. Bolygónk lakosságának 18 százaléka él olyan országokban, amelyekben a termékenység szintje magasnak mondható, s amelyekben egy nőnek átlagosan több mint 1,5 lánya születik. Ezen országok közül 39 Afrikában, 9 Ázsiában, 6 Óceániában, 4 pedig Latin-Amerikában található. A populáció 40 százaléka a közepes termékenységű (minden nőre 1–1,5 leánygyermek jut) államokban él, 42 százaléka viszont az alacsony termékenységi szintű országokban, amelyekben a mutató 1 alatt van.
Ebbe a csoportba tartozik Európa minden állama (Izlandon, Írországon és Franciaországon kívül), továbbá Brazília, Chile, Vietnam, Oroszország, Ukrajna, sőt (a közhiedelemmel ellentétben) Kína is. Nem újdonság, hogy Magyarország és Szerbia (különösen Vajdaság) egyike a leggyorsabban elhaló régióknak. Az ENSZ-adatok alapján 3100 körül csak mutatóban lesz belőlünk, a grafikon szerint 3104-re már egyetlen magyar sem marad. Azonos sors vár még előbb Boszniára, Macedóniára, Szlovákiára, Romániára, Oroszországra...
A közepes előrejelzés szerint a századvégig a magas szaporulatú régiókban a népesség megháromszorozódik (a jelenlegi 1,2 milliárdról 4,2 milliárd főre), a közepes szintűekben 2,8 milliárdról 3,5 milliárdra gyarapodik, az alacsony szaporulatú országokban pedig 20 százalékos csökkenés prognosztizálható. Európa 2020-ban érkezik a fordulóponthoz, amikor is a lélekszám a 0,74 milliárdos szintről csökkenni kezd.
A termékenységcsökkenés és a várható élettartam növekedése (térségünkben 74 évről 86-ra) óhatatlanul a népesség elöregedéséhez vezet. Az is logikus, hogy ez a folyamat az alacsony népszaporulatú országoknál a leggyorsabb. Ezekben jelenleg a népesség 11 százaléka 65 év feletti, 34 százaléka pedig 25 évesnél fiatalabb, ám 2050-re ez az arány rendesen megváltozik, így a populáció 26 százaléka alkotja majd a 65 évesnél idősebbek csoportját, és csupán 24 százaléka a 25 évesnél fiatalabbakat. Eme prognózisba bele kellene foglalni a gazdasági tényezőt is, úgymint, miként kivitelezni ezt a gyakorlatban, hogyan tartson el X munkaképes ember egy népesebb nyugdíjas réteget. A már most is égető kérdés (pl. a 81 milliós Németországnak csaknem minden negyedik polgára nyugdíjas) a jövőben még nehezebben megoldható egyenletté válik.
Végül – a térhiány miatt sok nem említett tényező mellett – elkerülhetetlenül itt van még a migráció kérdése (szintén már aktuális problémaként), hiszen ha a fenti magas termékenységi szintű 18 százalékba tartozó 58 ország lélekszáma megháromszorozódik, az elkerülhetetlenül gyökeresen megváltoztatja egyes országok egymáshoz viszonyított népességi arányait, ezzel együtt pedig minden egyes tényezőt, amit ma gyűjtőnéven társadalomnak nevezünk.
