A helyszín Táchira, Venezuela legnyugatibb szövetségi államának (estado) Michelena nevű városkája. José Altagracia Ramírez Navas, a módos ügyvéd felkel a plüss kanapéból, amelyben délutáni teáját fogyasztotta, kilép az udvari üvegajtón és elkiáltja: Vlagyimir Iljics Lenin. A kommunista forradalmár „éterbe küldött” névből egy darabig csak egy félvisszhangnyi tér vissza, kisvártatva azonban három lurkó lohol elő egy terebélyes tölgy irányából; a pöttömnyi Vlagyimir, nyomában Lenin, a középső fiú, majd a legnagyobbik és legvásottabb kölyök, Iljics. Utóbbit, teljes nevén: Ilich Ramírez Sánchezt majdan jól megjegyzi magának a világ... jobbára már csak Carlosként vagy Sakálként emlegetve.
Mint arról a hét elején a világsajtó beszámolt, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek első számú közellensége – aki 1997 óta a párizsi Poissy börtönben tengeti napjait – ismét bíróság elé áll, azzal, hogy most nem „közönséges” gyilkosság, hanem terrorista akciók elkövetésével terhelik. Mivel a mostani eljárás gyakorlati síkon nonszensz, hiszen ha bűnösnek találják, ha nem, a jogerős életfogytiglani nem változik, haszontalan a vádpontok belezgetésén időznünk, ehelyett karizmatikus személyiségének egyes pontjaira igyekszünk rávilágítani. Annál inkább, mert az, amit eddig könyvek és filmek tucatjaiban összehordtak róla, javarészt mítosz, fantáziatermék; valamennyi csak táplálja a tetteit és ténykedését övező homályt. Legendáját tovább erősítendő, tavaly Olivier Assayas francia rendező dramaturgiája alapján készült újabb film, azaz minisorozat, amelyet Carlos műkritika gyanánt nevetséges történelemhamisításnak nevezett. Ettől függetlenül bejelentette, igényt tart a jogdíjak őt megillető részére.
Ilich Ramírez Sánchez sajátos jelleme gyermekkorában körvonalazódik. Na, ez is felfedezte a csövön a lyukat! – mondhatnák erre a pszichológiában jártasak. Való igaz... ám esetében hatványozottan nyomon követhető. Itt gyökereznek a személyiségfejlődését meghatározó szálak, akkor fogant, alakult ki későbbi énje, a sajátos enfant terrible, akiben a playboy, a családszerető apa, a hidegvérű gyilkos, a kegyetlen terrorista, a szélhámos... keveredik, ötvöződik.
Ilich volt ugye az első gyermek, a trónörökös, aki „hithű” kommunista apja elképzelése szerint tovább építi majd, amit ő elkezdett, és a keresztény értékeket becsben tartó anyja, Elba Maria Sánchez közötti őrlődés mélyen szántó nyomokat hagyott benne. Már a neve is e kettősséget hordozza magán, hiszen anyja szép katolikus nevet szeretett volna elsőszülött fiának, de a patriarchális modorú apa neki, majdan a másik két fiának mégis az októberi forradalom vezéralakjának nevét adta. A negyedik fiú feltehetően Buharin vagy Fidel lett volna, de közben megromlott a házasság; aminek végül – Ilich 13 éves korában – válás lett a vége.
Elba Maria kozmopolita nevelése ellenpontjául a tekintélyelvű José Ramírez Navas a „helyes utat” erőltette, így a kis Ilichet az erre a célra külön fogadott magántanár vértezte fel kommunista ideológiával. Anyuval beutazhatta az Egyesült Államokat, de afféle házi feladatként Kubát is meg kellett járnia, ahol magával Fidel Castróval is kezet szoríthatott. Anyjával és fivéreivel egy ideig Jamaicán, majd Mexikóban, a válás után pedig Londonban élt, és a gyakori követségi koktélpartikon kedvelte meg a csapodár világfi szerepét. Apja újabb „ellenintézkedése” nyomán Moszkvába, a Patrice Lumumba egyetemre került, ahol a harmadik világ leendő kommunista élgárdáját „képezték ki”. A rivaldafényhez szokott venezuelai tinédzsernek nagyon nem tetszett a vaskalapos fegyelem, s mint a szülői felügyelet nélkül maradt tinédzserek teszik, ha tehetik, kedvére kiélte bonviván hajlamait. Nagy tivornyákat rendezett, botrányt botrányra halmozott, mígnem gondolt egy meredeket és a palesztin egyetemista társaihoz csatlakozva, azok tüntetéseit támogatandó, Libanonba, majd Jordániába utazott. Ekkor bújt ki belőle a kalandvágyó, lázadó ifjonc... aminek életútját determináló szerepe lesz.
Mivel moszkvai botrányaival kihozta a hatóságokat a béketűrésből, és a tanulmányait pénzelő venezuelai kommunista párt is elzárta a csapot, annak ténye, hogy 1970-ben kirúgták az egyetemről (és az országból is) csak szárnyakat adott a 19 éves Ilich kalandvágyának. Folyományaként csatlakozott a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) nevű pánarab, marxista-leninista ideológiájú szervezethez, amely a KGB hathatós eszmei-anyagi támogatását élvezte. Ekkor kapta a Carlos mozgalmi nevet. Egy Amman melletti táborban alapos fegyveres kiképzésen esett át, majd részt vett a palesztin belháború, a Fekete Szeptember idején (1970. szeptember – 1971. július) kirobbant harcokban, később Bejrút, London és Párizs között ingázott összekötőként. 1974-től egyre komolyabb akciók szervezésében és végrehajtásában vett részt. 1975 júniusában három francia nyomozó szerette volna kihallgatni egy elfogott PFLP-tag ügyében, de Carlos inkább pisztollyal válaszolt. Két detektív és a bajtársa meghalt (e kettős rendőrgyilkosság miatt kapta az életfogytiglanit). Innen már nem volt visszaút. Párizsból Brüsszelen keresztül Bejrútba szökött, majd Algériába, onnan pedig Irakba menekült.
Carlos 1975. december 21-én hajtotta végre a mítoszát megalapozó akciót: öt emberével Bécsben elfoglalta az OPEC székházát. A lövöldözésben egy osztrák rendőr, egy iraki biztonsági ember és a líbiai küldöttség egyik tagja meghalt, 70 embert pedig foglyul ejtettek, köztük 11 minisztert. A csoport feltételeket diktált a hatóságoknak, végül 33 tússzal (az osztrákokat elengedték) együtt egy DC 9-es fedélzetén távoztak Algírba, majd Tripoliba, onnan pedig ismét az algériai fővárosba. Az akciót kitervelő Vádi Haddad, a PFLP egyik legradikálisabb vezetője (úgymond Carlos mentora) mégis elégedetlen volt vele, mivel Carlos nem végezte ki a minisztereket, hanem elfogadta értük a váltságdíjat, ráadásul azt meg is tartotta magának. Ma sem tudni pontosan, mennyit vett fel értük (állítólag a szaúdi uralkodó és a perzsa sah nyúlt az erszényébe a túszul ejtett miniszterek érdekében), de 20 és 50 millió dollár közötti összegről lehetett szó. Abban az időben reális értékben kb. annyi volt, mint jelenleg ennek tízszerese. Carlos szerint a pénzt szétosztották, meg „felégette a forradalom”.
Carlos, akit az Interpol ekkor már The Jackal, azaz Sakál „becenéven” vezetett – a csirkefogók szemében hőssé vált, a PFLP azonban kizárta soraiból. A szakítás után önállósította magát, az idealista forradalmár helyébe az olajjal és fegyverekkel kufárkodó „üzletember”, zsoldos terrorista lépett. Fő támaszpontja Dél-Jemenben volt, de jól működő kelet-európai hálózatot is kiépített. Olykor Budapesten, rózsadombi villájából szervezte a „bizniszt”, vagy éppenség Bukarestben és Szófiában, de megfordult nálunk is. 1976 szeptemberében a belgrádi Metropolban még le is tartóztatták, kihallgatták, hamarosan azonban már Bagdadban volt. Kiváló kapcsolatokat ápolt a KGB-vel, a román, a bolgár, a cseh titkosszolgálattal, csakúgy Stasival is. Emiatt biztonságban érezhette magát, hiszen hiába körözte az Interpol, az említett szocialista országok Carlos segítését politikai ügyként könyvelték el. Minimum megtűrték, hiszen ha ártott, vagy árthatott a Nyugatnak, annak csak örülni tudtak.
Aztán jött az enyhülés, a peresztrojka, a rendszerváltás... Egyszeriben mindenütt persona non grata lett. Elejében Damaszkuszban húzta meg magát feleségével és lányával, de az első öbölháború után (1991) Szíriából is kiutasították. Tripoliba toloncolták, onnan vissza Szíriába, végül jemeni diplomata-útlevéllel Szudánba távozott.
A kartúmi hatóságok1994 augusztusában hosszabb egyezkedés és alkudozás után „átengedték” a franciáknak. Filmbeli titkos küldetés volt, egy hullaszállító zacskóban „csempészték” ki... és be Franciaországba, ahol aztán 1997 végén életfogytiglanira ítélték. A rácsok mögött 2001-ben, az iszlám szertartása szerinti házasságot kötött az őt védő ügyvédnővel és könyvet írt, amelyben Oszama bin Ladent és a „forradalmi iszlámot” (ez a könyv címe is) dicsőíti.
Magát továbbra is hivatásos forradalmárnak nevezi, mások viszont változatlanul gyilkosnak, veszélyes terroristának tartják. Nehéz eldönteni, hogy a hidegháború Bin Ladenje, vagy csupán az akkori bipoláris világ sakkjátszmájának feláldozható gyalogja volt-e. Hiszen nem egy olyan esetről tudunk, amelynek körülményei, elkövetői, szervezői máig sem tisztázottak.
Például a Piazza Fontana-i bombamerényletként elhíresült eset. Az olasz Agrárbank (Banca Nazionale dell'Agricoltura) milánói kirendeltségében 1969. december 12-én bekövetkezett robbanásban 17 ember vesztette életét, 88 pedig megsérült. (Ugyanazon a délutánon Milánóban és Rómában még három bomba robbant.) A merényletet a szélsőbalra, majd a szélsőjobbra igyekeztek kenni, de – röpke 30 év alatt – kiderült, hogy a NATO antikommunista félkatonai árnyékszervezete, valamint az olasz katonai hírszerzés (SISMI) háttérszervezete, a Gladio (Kard) áll mögötte. Számos letartóztatás, elítélő és felmentő ítélet után – anélkül, hogy az eszmei szerzők kilétére, a merénylet valódi hátterére fény derült volna – az ügyet 2005. május 3-án végleg lezárták.
A bolognai pályaudvaron 1980. augusztus 2-án elkövetett, 85 halálos áldozatot követelő pokolgépes merénylet is hasonló, a hidegháborús, ún. feszültségcsináló stratégia része volt. Ez sem a Vörös Brigádok vagy az újfasiszták műve volt, ahogy akkoriban (be)állították, hanem az amerikai és izraeli titkosszolgálaté, amelyet szintén a Gladio közreműködésével hajtottak végre, hogy aztán az ügyeletes bajkeverőket (akkortájt elsősorban a palesztinokat) tegyék érte felelőssé.
Azóta sincs új a nap alatt; minden disznóságot most is kényelmesen a kiszemelt bűnbakok (kiváltképp iszlamisták) nyakába lehet varrni. Alig akad, akinek eszébe jutna kételkedni, másutt szimatolni...
