Képzeljük el – a sajnos csöppet sem valószerűtlen – jövőképet, hogy a tavaszra esedékes honi parlamenti voksoláson a magukat haladónak nevező mosdatott csetnikek és a Vadrácz Vojo-féle rozsdáskanalasok viszik el kétharmados többséggel a bullát... Csinos kis lidérc, mi?!?
Nos, Egyiptomban nagyjából ilyen az ábra. Sőt, még ilyenebb.
A Mubarak-éra utáni első parlamenti választások első körének (merthogy három körös és hat héten keresztül tartó voksolásról van szó) eredményei alapján egyértelmű, hogy a Nyugat és a helyi világi erők azon reményei, hogy a népharag szele által elsöpört autokrata rendszert egy liberális demokrácia követi majd, naiv, gyermeteg és alaptalan volt. Miként előzőleg Tunéziában és Marokkóban, az arab tavasz során elhintett magból Egyiptomban sem rózsa vagy orchidea hajtott, csak tarack vetett gyökeret. Mindhárom országban a nemzeti-vallási színezetű pártok kerültek túlsúlyba, ennek távlati hatásait egyelőre talán jobb nem is jósolgatni.
Kézzelfoghatóbban: a Szabadság és Igazságosság Pártja (SzIP) azaz a Muzulmán Testvériség színeiben indulók a szavazatok több mint 40 százalékát, az an-Núrba tömörülő szalafisták mintegy 25 százalékot, a baloldali és liberális pártokat tömörítő Egyiptomi Tömb pedig jobb híján a morzsákat söpörte össze.
Eleve egyértelmű volt, hogy a mérsékelt iszlamistának mondható SzIP lesz a domináns erő, hiszen a gyakorlat (kampány) síkján az egyetlen igazán szervezett, mindenütt jelen lenni igyekvő pártként mozgatta meg a tömegeket. Sokakat az an-Núr jó szereplése lepett meg. (Az Alexandriában alakult párt a SzIP vezette Demokratikus Szövetség része volt, majd abból kilépve hozta létre az Iszlám Szövetséget.) Az előzmények, valamint a tunéziai és a marokkói példa azonban sejteni engedte, hogy az évtizedekig tiltott, hibernált állapotban élő szélsőségesek, a radikális iszlamisták az első adandó alkalommal szárnyat bontanak. És lőn!
Noha egy SzIP-szóvivő közölte, hogy nem kötnek szövetséget az al-Núrral és nem alakítanak velük koalíciós kormányt, a liberálisok és a Nyugat azon félelme, hogy Egyiptomban iszlamista kormány alakulhat, immár nem csak szimpla lidérc, hanem testet öltött valóság. Az az ördög mászott le a falról, amelyet részben Egyiptom újabb kori történelme festett oda (Nasszer idejében elnyomták a Muzulmán Testvériséget, Szadat alatt amnesztiát kaptak, majd Mubarak alatt ismét sanyarú volt a sorsuk ... hivatalosan nem létező, de hallgatólagosan megtűrt ellenzék voltak), részben pedig a Nyugat festett oda az iszlám kultúra irányában tanúsított kizárólagosságával, sztereotipizálással (muzulmán = terrorista), amelyet az előző évtizedekben az egész Közel-Kelet-politikában követhettünk nyomon. A newtoni akció-reakció elvéhez hasonlatosan ez az elfogult, csak saját értékrendjét elfogadó magatartás válaszként a muzulmán szélsőségek megerősödését eredményezte. A térségben mindenütt, így logikusan (és hatványozottan) a legnépesebb arab államban, a 82 milliós Egyiptomban is.
Afféle személyazonossági gyanánt tudni kell, hogy az al-Núr a sáría (iszlám jog) bevezetését szorgalmazza, ami nemcsak a nőket kényszerítené fátyol alá és minorizálná társadalmi szerepüket, hanem megakadályozná például azt is, hogy a bankok kamatot szedjenek. Sok egyiptomi üzletember, a városokban élő gazdagabb és felvilágosultabb réteg máris az ország elhagyását latolgatja, hiszen a vaskezű katonai diktatúra is leányálomnak számít ahhoz mérten, amire egy tekintélyelvű teokratikus rendszerben számíthatnának. Külön fejezetet érdemelne annak fejtegetése, hogy a gazdaságra, közte a komoly húzóágnak számító turizmusra nézve az előállt, azaz majdan előálló helyzet milyen hatással lesz (lehet).
A szalafisták megizmosodása a térség biztonságára nézve sem kecsegtet sok jóval, hiszen az al-Núr északkeleti tőszomszédját illető szomszédságpolitikájára a „dögöljön meg az összes tehene”-jellemzés is eufemisztikusnak hat. A Tahrir téri tüntetéseken ad hoc megfogalmazódott, majd skandálással közkinccsé téttetett külpolitikai irányelv szerint az összes zsidót ki kellene irtani. A végrehajtás módja szabadon választható, ütemtervére pedig kb. a „mire vártunk eddig?!?” érvényes.
Mivel tagadják Izrael létét és létjogosultságát, az 1979-ben vele kötött békeszerződést is fel akarják bontani. Kétlem, hogy részletezni kellene, hogy ez mit implikál.
A mese napos oldalán ilyetén csak az idő és az erőviszonyok állnak. Az idő, amely a most még csak körvonalazódó új egyiptomi hatalmi struktúra felállásig telik majd el, hiszen pl. az al-Núr még saját belső hierarchiáját sem tisztázta, az egymásközti viszonyokat meg végképp. Katonapolitikailag pedig az erőviszonyok, hiszen az egyiptomi hadsereg az amerikai (évi 1,3 milliárd dolláros) támogatások ellenére sem nőtt olyan szervezett és korszerű sereggé, hogy az izraelivel lehessen egy napon említeni. A jelenleg kormányzó tábornoki gárda – ha titkolja is – tisztában van ezzel. Remélhetően nem felejtik majd el erre az „apróságra” felhívni az őket követő vezetés figyelmét is.
