Tudósítónk jegyzete
Washington, december 9.
„Érdemes feltenni a kérdést, hogy miért szorítják Szerbiát a modern történelmi folyamatok peremére?” – tette fel a szónoki kérdést a szerb köztársasági elnök abban a segélykiáltásban, amelyet a Frankfurter Allgemeine Zeitung közölt a tagjelöltségi EU-döntés előtt néhány órával.
Mi inkább azt kérdeznénk, miért hagyja egy pszichológus, hogy nemzete újra meg újra a szakadék szélére tántorodjék, amikor minden szaktudása megvan hozzá, hogy a lelki bajoktól szenvedőnek ne méregpoharat, hanem igazi orvosságot nyújtson. Miért várt a köztársasági elnök a döntés előtti hétvégéig azzal, hogy felszólítsa nemzettársait, ne játsszanak már molotovosdit meg barikádosdit az EU katonáival!? Annak húsz évvel ezelőtt is rossz vége lett, nemhogy manapság. Miért hagyta, hogy néhány tucat felelőtlenül kötekedő csempész megakadályozza Szerbia potenciális kiemelkedését abból a helyzetből, amelybe ugyanilyen agresszív szélhámosok sodorták!? És miért nem tanulnak Szerbia legfelelősebb vezetői saját Trianonukból, amikor Európa és a világ sokkal nagyobb jóindulatot mutat irántuk, mint az eredeti trianoni vesztes iránt, akinek 90 évet kellett várnia ahhoz, hogy nemzetének java része útlevél nélkül járhasson a szomszédban élő rokonait látogatni!?
Persze ha Tadićéknak fontosabb az orosz útlevélért könyörgő csürhe, mint az ország normalizálása, akkor vessen magára – és ne panaszkodjon, amikor az uniósok – megint csak egy hatalmas adag megértéssel – nem elutasítják, hanem csak pótvizsgára küldik februárig.
Szerbia, mint tudjuk, akár Koszovó elismerése nélkül is EU-tag lehet. Ennél nagyobb jóindulatot soha senki irányában nem tanúsított az unió. (Magyarország például bilaterális szerződések aláírásával bizonyította békés szándékát és biztosította kisebbségvédelmi érdekeit szomszédaival szemben.) Ha lenne egy kis tisztességes kreativitás a harvardi diplomával dicsekvő külügyminiszterben, akkor a fáradhatatlan Koszovó-ellenes nemzetközi aknamunka helyett azon dolgozna, hogy mindkét terület minél gyorsabban EU-taggá válhasson. Akkor dicsekedhetne igazán hasznos nemzetszolgálattal, hiszen éppen ez a szerb kormány tenné lehetővé a nemzet újraegyesítését – barikádok, fegyverek és alkotmányba foglalt ostobaságok nélkül.
Ha egy nemzetpolitika nem a mindenároni dominanciára törekszik, akkor bölcsen megelégedhet azzal, hogy közös EU-állampolgárság birtokában minden szerbiai és koszovói szerb ott él, vásárol, üzletel, alkot, politizál vagy éppen imádkozik, ahol akar. Ha mindkét ország teljes jogú EU-taggá válik, akkor a szuverenitást is oszthatják. A szerb gazdaság úgy és ott ruházhat be Koszovóban, ahogy az akár még a végtelenül szerencsétlen Kosovo Polje-i szerbeknek is – ha egyáltalán még maradt belőlük – megfelel. Leomlanak a korlátok, és ismét csak a kreativitáson meg a jó értelemben vett ügyességen múlik, hogy ki mennyire ajnározza saját nemzettársait. Akár nemzeti állampolgársággal, belgrádi parlamenti képviselettel, akármivel fűszerezve.
Persze ha a másik legyűrése az igazi nemzeti program, akkor érthető az ellenállás – csak éppen el nem fogadható. Ha inkább Putyint akasztanák ikonként a falaikra (akinek a csillaga éppen leáldozóban van, még ha át is csúszik a tű fokán), akkor nézzék meg magukat. Csak bennünket, vajdaságiakat hagyjanak békében a tanulni nem képes politikájukkal, és ne a mi hátunkon próbálják megteremteni az eszelős különcködéshez szükséges anyagiakat.
