Tudósítónk jegyzete
Washington, december 16.
Milliók tartottak örömünnepet mindkét országban, amikor az utolsó amerikai katona a héten elhagyta Irakot.
Ugyanazon a Kuvait felé vezető úton távoztak, amelyen az elmúlt húsz év során kétszer is lerohanták az országot a Birodalom tankjai. Nem titok, hogy ez a szerző azok közé tartozik, akik a második inváziót kezdettől fogva elítélték (lásd: A Birodalom odavág c. kötetet a Magyar Szó és a Forum 2004. márciusi kiadásában). Itt az ideje elgondolkodni, mit hozott a milliónyi emberáldozat – amelyek közül csak 4500-at tart nyilván hivatalosan az amerikai történetírás: a többi „csak ellenség” – vagy „szerencsétlen járulékos áldozat” volt.
Nem kell visszamennünk ötezer évre ahhoz – a városi civilizáció eredetei a mai Irak akkor Babilóniának nevezett területére vezethetők vissza –, hogy belássuk: a térség mindig is különböző népek és kultúrák viaskodásának a gócpontja volt. A modern Irak sem nyolc és fél évig állt háborúban (amióta George Bush bombázói másodszor is megtámadták), hanem harminc évig. Az alig néhány hónappal korábban hatalomra került szekuláris Szaddám Huszein ugyanis – az Egyesült Államok támogatása mellett – 1980-ban megtámadta a szomszédos Iránt, ahol akkoriban teljesedett ki a legkeményebb iszlám forradalmárok klerikális állama (és üldözte el a császárt, az amerikaiakat meg helyi csatlósaikat). Washingtonnak kapóra jött, hogy a szomszéd diktátor rettegett a teheráni sía fenyegetéstől és hajlandó volt egy önálló megelőző csapásra. Azóta nincs ott béke.
Nyolc évvel és egymillió halottal később döntetlenül végződött a háború. Szaddám azt hitte, hogy továbbra is számíthat az amerikaiak Irán-ellenes ösztöneire, és a korábbi kudarc költségeit Kuvait 1990-es bekebelezésével – vagy ahogy Bagdadban gondolták, a rég elveszített „tizenkilencedik iraki tartomány” visszacsatolásával – próbálta egyensúlyozni. Ekkor azonban elszámította magát: a Bush-család közel-keleti tőkekapcsolatai elég erősek voltak ahhoz, hogy rávegyék az elnököt Kuvait felszabadítására Washington korábbi kegyeltjének kiűzésével.
Id. George Bush bölcsebb volt annál, mintsem hogy totális háborút folytasson Irak ellen, így megelégedett a kuvaiti sejkség visszaállításával. Irak homokjába buldózerezve Szaddám hadseregét – továbbra is felderítetlen, hány tízezer irakit öltek meg az amerikai csapatok a felszabadítás utolsó napjaiban – beszüntette a hadműveleteket.
A Clinton-évek alacsony szintű viszállyal teltek: a demokrata elnököt – aki egyetemista korában békepártiként kiügyeskedte a vietnami behívó elkerülését – emiatt (is) szüntelenül támadta a 12 év után hatalom nélkül maradt jobboldal, ezért Clinton igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy nem adja fel az Irak-ellenes gazdasági és katonai zárlatot. A két öbölháború közötti időszakban állandósultak az amerikai berepülések, és amikor Szaddám légelhárító ütegei néha oda-odalőttek az amerikai gépekre, az USA időnként lebombázott egy-egy gyanúsnak ítélt katonai létesítményt. A háború tehát sohasem ért véget.
És akkor jött ifj. George Bush, akiről már 2001. szeptember 11-e előtt is híresztelték, hogy „be akarja fejezni” apja művét Szaddám megbuktatásával. A New York-i és washingtoni terrortámadások kapóra jöttek, és 2003 márciusában – miután az al-Kaida védelmezőinek tartott afganisztáni tálibokat gyorsan kiverte a kabuli hatalomból – az Egyesült Államok megtámadta Irakot.
A háború előkészítése katasztrofális politikai és katonai stratégiai hibák halmozásával folyt. Az apja egykori védelmi miniszterére, az alelnöki posztra emelt Dick Cheney-re támaszkodó második Bush elnök emberei hihetetlenül rosszul mérték fel a tervezett invázió esélyeit – hacsak nem eleve az volt a céljuk, hogy a háború minél hosszabbra nyúljon. (Donald Rumsfeld védelmi miniszter akkortájt egyre több katonai funkciót privatizált, ezért a háború igazi aranybányának bizonyult Cheney és Rumsfeld nagytőkés kollégái számára.) Az amerikai katonai vezetés egy-két magas rangú tábornokát gyorsan menesztették, ha nem értettek egyet a felelőtlen stratégiával. A politikai megalapozást a Republikánus Párt neokonzervatív héjái készítették elő. Bush és Cheney az USA-n belüli politikai ellenvéleményt az ötvenes évek antikommunista boszorkányüldözése óta nem látott szinten igyekezett hazafiatlanságnak, sőt árulásnak feltüntetni. Olyan rendőrállami módszereket vezettek be, amelyek az alkotmányosság határait is túllépték, de legalábbis súrolták. Amerika évekig hallgatott, mert a terrorizmus ellen meghirdetett „örökös háború” bűvöletében élt.
Az iraki megszállás igazi számláját – amelyről Cheney hírhedt cinizmusával azt állította, hogy az iraki olajbevétel fedezni fogja – nem a 4500 katonai áldozat jelentette az amerikai lakosság számára, hanem az elszabadult államadósság. Bushék ugyanis semmiféle áldozatot nem mertek a néptől követelni, hanem költségvetésen kívüli adóssághalmozásból fizették a háborút – illetve haverjaik cégeinek beszállításait. A fegyveres állományban viszont az USA legszegényebb rétege szolgált – nekik jól jött a „biztos” megélhetés, és különben sem a politikai ellenvélemény kinyilvánítására képezték őket.
Barack Obama a háború ellen kampányolva került hatalomra 2009 januárjában és most – újraválasztási hadjáratra készülődve – kivonta az utolsó katonát is Irakból. Nagy kérdés, hogyan alakul majd a három évtizeden át tönkretett ország jövője, hiszen a bagdadi hatalom egyáltalán nem szilárd, és Irán-barát ellenségei alig várták az USA távozását. Ami persze nem teljes, mert a külügyminisztériumnak 16 ezer(!) civil alkalmazottja marad hátra (az egész világon összesen csak még egyszer ugyanennyi diplomata szolgálja az USA-t), akiknek jelentős része továbbra is a magánszektoron keresztül fizetett fegyveres őr.
A történelem fogja eldönteni, mit hoz Iraknak a harmincéves háború: békét vagy újabb öldöklést. Bushék először Szaddám állítólagos tömegpusztító fegyvereire hivatkozva rohanták le az amúgy is meggyengült országot, majd amikor kiderült, hogy olyan nincs a babilóniai homokban, akkor hirtelen a demokrácia terjesztését tűzték zászlajukra. Azóta tényleg sor került néhány szabad voksolásra Irakban. Az irakiaknak joguk van – de igazi választásuk még mindig nincs – eldönteni, melyik (korrupt) hatalom árnyékában kívánnak élni – vagy halni.
