A legenda szerint amikor a Nero kegyetlensége elől Rómából menekülő Péter apostol a via Appia elágazásához ért, Jézussal találkozott, és megkérdezte: „Quo vadis, Domine?” (Hová mégy, Uram?), erre Jézus így felelt: „Venio Romam iterum crucifigi” (Rómába jövök, hogy ismét keresztre feszítsenek).
Ha itt és most valaki egy átlagos szerb homo politicusnak szegezné ezt a kérdést (azaz a címbelit), a válasz körülbelül ez lehetne: Európába mennénk, de alighanem az anyánkban kötünk ki.
Decemberi 9-e óta mindenkinek bőven volt ideje megemészteni, átgondolni annak tényét, hogy a szerb csúcsvezetés „Koszovót is, az EU-t is”-féle rögeszméje egyenes eredményeként Brüsszel ideiglenesen jégre tette tagjelöltségi státusunk ügyét (afféle, hátha addig benő a fejük lágya reménnyel), e kudarc okozóinak is volt hát ideje mérlegelni a jövendő stratégiát, készülni a pótvizsgára, azt elérendő, hogy márciusban az EU ne legyen kénytelen ismét visszautasítani a kérelmet, de...
A jelek szerint Szerbiában márciusban sem fog kitavaszodni... mármint tagjelöltségünk tekintetében. Ha a jelenlegi „fűtőkön” áll, biztos nem. Márpedig rajtuk áll. Sajnos. Mottójuk ugyanis változatlanul a „Koszovót is, az EU-t is”, másként fogalmazva: őrizzük meg azt, amit más vesztett el és már rég nem a miénk, s próbáljunk meg a járhatatlan úton eljutni Európába!
„Szerbia nem folytathatja uniós integrációját, ha azt a polgárok nem támogatják, márpedig ha Szerbia nem védi meg legitim érdekeit Koszovóban, akkor a polgárok nem fogják támogatni” – mondta szkopjei látogatása során Boris Tadić... és élve maradt. A pszichológiai oklevéllel rendelkező elnök úr a jelek szerint időközben parapszichológiai képességekre is szert tett, sőt immár gondolatolvasó is, hiszen kérdezésünk és idevágó közvélemény-kutatás híján is tudja, hogy mit gondolunk és adott esetben mit gondolnánk. Bravó!
És ez még nem minden; megoldást is javasolt ám. Szerinte a koszovói gubancot valamiféle kettős szuverenitással (bármit is jelentsen ez) lehetne rendezni, esetleg az írországi, a dél-tiroli vagy az egykori NSZK és NDK viszonyát szabályozó modellel. Hej, hol van már a tavalyi hó?! Ezt a javaslatot Prishtina 2000-ben (és talán később is) komolyan fontolóra vette volna, ma azonban...
Külön pikantériája, hogy 2007-ben Wolfgang Ischinger, a konfliktusban akkor közvetítő uniós diplomatahármas tagja épp a Tadić által újfent felvetett német modellt javasolta, Belgrád azonban simán lesöpörte az asztalról. Most azt javasolni, hogy vegyük elő ezt a szemétkosárból, nemcsak ötlettelenségre, tehetetlenségre vall, hanem súlyos emlékezetkiesésre is. Hogy ne minősítsek másként...
„A szerb kormány Koszovó-politikája nem módosul” – közölte a járhatatlan úthoz való ragaszkodást megerősítendő Vuk Jeremić is. Száguldó külügyminiszterünk tudatta azt is, hogy Belgrád nem akarja meggátolni Prishtina regionális fórumokon való részvételét (igeeen..., és eddig vajon nem pont ezt tette?!?), de most egyenesen azt követelték, hogy Koszovó nemzetközi szereplését illetően Szerbia szegje meg az ENSZ BT 1244-es határozatát, amit Szerbia nem tehet meg (soha, soha... az idők végzete után sem), ami oda vezetett, hogy nem kaptuk meg a tagjelöltséget.
Jeremić a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés (BSEC) 25. moszkvai értekezletén (Szerbia vette át fél évre a BSEC elnöki teendőit) is nyomatékosította, hogy a koszovói kérdés rendezésének jogalapja csakis az ENSZ BT 1244-es határozata lehet, majd örömmel újságolta, hogy januárban Moszkvában párját ritkítóan jelentős szerződést írnak alá, amelynek értelmében – tessék erősen kapaszkodni! – a belgrádi Szent Száva-templom belterét orosz festőművészek csinosítják majd.
A belgrádi tárgyalócsoportot vezető Borislav Stefanović ezúttal még a pimaszságban felülmúlhatatlannak hitt főnökét is überelte, midőn kifejtette, hogy „Észak-Koszovóban képtelenség bármilyen párhuzamos intézményt felszámolni, mert semmivel sem párhuzamosak, hiszen legálisan választották őket, ilyetén Szerbia (felszámolásukkal) megszegné saját törvényeit és alkotmányát.” E szemantikai poénkodást annak kapcsán sütötte el, hogy Angela Merkel német kancellár prishtinai látogatása során ismételten a – Stefanović által nem létezőnek mondott – párhuzamos struktúrák felszámolását kérte.
Mint valami Stephen King-horrorból előugró keljfeljancsi, Stefanović sem mulasztotta el, hogy orrvérzésig emlegesse az 1244-es ENSZ-határozatot, jellemzően ismét olyasmiket „olvasva” abból ki, ami nincs benne.
Undorító, hogy mióta etetik már ezzel a famózus 1244-es határozattal a nyájat és az avatatlanokat. Szentírásként hivatkoznak rá, anélkül, hogy – ha már feszt vele érvelnek – idézni próbálnák sarkalatos részeit. Vagy maguk sem ismerik a tartalmát, vagy csak belehamisítják mindazt, amit szeretnének. Nyilván ez is, meg az is. Mivel itt és most érthetően nincs helyünk ismertetni eme (1999. június 10-én, a Biztonsági Tanács 4011. ülésén elfogadott) határozat teljes szövegét, az alábbi címen, mégpedig – viszonylag korrekt – magyar fordításban mindenki elolvashatja: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00070/pdf/100-109.pdf
Tortamáz gyanánt még csak egyet: a szóban forgó határozatra épített és azóta is ebből táplált Koszovó-rögeszmére az utóbbi tizenkét év alatt több, mint 6,2 milliárd eurót költöttek, avagy percenként 690 eurót dobtak ki az államkasszából (ill. zsebünkből) az ablakon. E pénz nagy része ismeretlen kezekben és számlákon végezte. Ha az ott élő, 100 ezresre becsült szerbség között arányosan osztották volna szét, mindegyikük markát havi 430, összesen pedig 62 ezer euró ütötte volna... és még annyira sem lett volna szükségük az orosz humanitárius küldeményre (így sem volt), megtette volna az a két szentkép is, amit kvázi Putyin küldött.
