Január 15-ét írtak, amikor Tunéziában kormányellenes tüntetések robbantak ki, majd ezek nyomán 23 évi regnálás után megbukott Zin el-Abidin ben Ali elnök. Pedig uralma alatt Tunézia szépen fejlődött. Igaz, ennek haszonélvezője elsősorban Ben Ali és családja volt, de hát semmi sem lehet tökéletes. Meg aztán közismert a mondás is; még a szenteknek is maguk felé hajlik a keze. Ben Ali Szaúd-Arábiában húzta meg magát és millióit, hazájában pedig más szelek fújnak; az október 23-ai parlamenti választásokat a mérsékelt iszlamisták nyerték.
Az „arab tavasz” tíz nappal később Egyiptomban köszöntött be... és február 12-én távozásra kényszerítette a 30 éve hatalmon lévő Hoszni Mubarakot. A hatalmat katonai tanács vette át, amelyet azóta is szaporán külden(én)ek a pokolba. A parlamenti választások november 28–29-ei első és december 15–16-ai második fordulójában is a mérsékelt iszlamista Muzulmán Testvériség vitte el a pálmát, ami az ultrakonzervatív szalafista An-Núr nagy támogatottságával együtt előrevetíti annak veszélyét is, hogy a legnépesebb arab állam valláscentrikus berendezésre vált, ami az Izraellel való viszony elmérgesedését, a különben is lőporos közel-keleti helyzet további kiélezését eredményezheti.
Három nappal Mubarak lemondása után már Líbia került a hírcsatornák rivaldafényébe. A négy évtizede hatalmon lévő Moammer el-Kadhafi elleni tüntetések február végére átmeneti ellenzéki kormányt segítettek világra. Március 17-én aztán az ENSZ BT repüléstilalomról szóló határozatát egyesek – „a most jól odasózunk” szószólói – sajátosan szabadon értelmezték, folyományaként a NATO gépei megkezdték a „mélyszántást”. E légi támogatással a lázadók augusztus 21-én elfoglalták Tripolit, október 20-án pedig Szirtben – egy irányított légicsapást követően – elfogták, majd veszett kutyaként lelőtték Kadhafit. A líbiai drámának, csakúgy, mint a tunéziai, egyiptomi, marokkói, algériai, jemeni filmnek is, lesz folytatása. Alig valószínű, hogy a demokráciáról és emberi jogokról szólnak majd.
Ez Szíriára is maradéktalanul érvényes. Ott még március 29-én mondott le a kormány, Bassár el-Aszad elnök reformokat jelentett be, augusztusban engedélyezték a többpártrendszert is, ám a kedélyek azóta sem csillapodnak. A tüntetéseket sorozatosan vérbe fojtották, az áldozatok száma az év végére elérte az ötezret. A zárósnitt még odébb van.
Május 2-át a pocsolyán túli média egyhangúlag 2011 legfontosabb dátumának tartja. E napon egy amerikai különleges alakulat a pakisztáni Abbotábádban végzett Oszama bin Ladennel. „Az egyik terrorista csoport, megölte a másik terrorista csoport főnökét” – kommentálták likvidálását egyes szabad szájúbbak... és enyhén furcsállották, hogy a világ első számú ellenségét – a muszlim temetkezési szokásokra hivatkozva – sietve a tengerbe dobták. A muszlimok is elhantolják halottaikat... arccal Mekka felé. De honnan tudná ezt egy átlagos halandó, hát még egy amerikai, aki Szerbia hallatán Szibériára, Szíriára vagy Suriname-ra gondol, és természetesen halvány sejtelme sincs, hogy ez a valami (Szerbia) hol a csudában lehet.
Arról, hogy a nyár se legyen éppen eseménytelen, Anders Behring Breivik gondoskodott. A 32 éves norvég július 22 -én Oslo kormányzati negyedében robbantgatott, majd egy közeli szigeten egy ifjúsági táborban lőtt halomra sokakat. Összesen 77 életet oltott ki. Az ámokfutót november végén beszámíthatatlannak minősítették. Érdekes! Egy elnököt, aki ezreket küld(ött) tudatosan a halálba, soha sem minősítettek még beszámíthatatlannak. Érti ezt valaki?!?
Mahmúd Abbász palesztin elnök mentális egészségét is sokan elvitatták (különösen Jeruzsálemben), midőn szeptember 23-án benyújtotta a palesztinok teljes jogú ENSZ-tagállamként való elismerésére vonatkozó kérelmét. Az UNESCO október 31-én teljes jogú tagjává választotta a Palesztin Hatóságot, erre reakcióként Washington azonnal felfüggesztette az ENSZ eme szakosított szervezetének anyagi támogatását. Ez is csak példázza, hogy az Egyesült Államok mennyire pártatlan az izraeli–palesztin viszály rendezését illetően, és a tartós (világ)békét is nagyon a szívén viseli. Ilyen előzmények után (de különben is) az ENSZ BT tagfelvételi bizottságának november 11-ei ülését teljesen felesleges volt összehívni, a testület a palesztin ügyben természetesen nem juthatott megállapodásra. És ezentúl sem fog.
Már szeptember 28-át írtak, amikor az Európai Parlament brüsszeli ülésén José Manuel Durão Barroso, az Európai Bizottság elnöke is elismerte, hogy az Európai Unió történetének legnagyobb válságát éli. Jellemző módon ez még azokat sem lepte meg, akik netán teljes hírzárlatra rendezkedtek be, vagy a föld alá bújtak egy fél évre, hogy a vakondok pszichoszomatikus bántalmait tanulmányozzzák... hiszen Görögország már januárban gyakorlatilag csődbe jutott, az év során az eurózóna számos peremgazdaságának, majd nagy tagállamainak befektetői minősítése is leromlott, az EU egésze súlyos helyzetbe került. Ennek síkján Athénben november 11-én átmeneti kormány alakult – számos sztrájkkal és tüntetéssel fűszerezve – a megszorítások levezénylésére. Másnap az olasz parlament fogadott el komoly karcsúsításokat tartalmazó költségvetési csomagot, Silvio Berlusconi kormányfő lemondott, helyét Mario Monti foglalta el.
Egy héttel később a gazdasági válság okozta nadrágszíj-szorításba a spanyol szocialista kormány bukott bele. Az előrehozott parlamenti választásokon az új kabinetet a konzervatív Néppárt vezetője, Mariano Rajoy alakíthatta meg. December 4-én aztán Szlovéniában és Horvátországban élte meg reprízét ez a fogatókönyv: a szlovén előrehozott választásokat a Zoran Janković ljubljanai polgármester vezette balközép (Pozitív Szlovénia) tömörülés nyerte, Horvátországban pedig a szociáldemokraták vezette balközép-liberális pártszövetség győzött. Borut Pahor és Jadranka Kosor vette hát kalapját.
Utóbbinak annak dacára adták ki az útját, hogy kormányzása alatt hazája befejezte az uniós csatlakozási tárgyalásokat és az Európai Tanács december 9-ei csúcstalálkozóján aláírhatta a csatlakozási szerződést, így 2013. július 1-jén Horvátország az EU 28. tagállamává válhat.
E D-napnak nevezett december 9-ei csúcson Szerbia tagjelöltségéről nem született döntés. Pedig azok után, hogy – alig 10 esztendőnyi szívós kutatást követően – május 26-án elfogták Ratko Mladićot, július 20-án pedig Goran Hadžićot, a hágai törvényszék által körözött két utolsó háborús bűnöst is, nagyon megnőttek ám a remények. A döntést Brüsszel február-márciusra napolta el, haladékot adva ezzel Belgrádnak, hátha közben belátja a valóságot, amit minden itt élő épeszű rég belátott már, és letesz az „EU-t is Koszovót” is rögeszméjéről, minimum megpróbál úgy viselkedni szomszédjával szemben, hogy a koppenhágai követelményeknek legalább részben eleget tegyen.
Valójában azt kellene csak belátni, hogy a folytonos ellenségkép-gyártás mennyire kontraproduktív, hogy nem az egymás ellen, hanem az egymás mellett és az egymással mozdíthat csak el bennünket a holtpontról, hozhat tartós megbékélést. Hiszen a kölcsönös segítés, a jószomszédi viszony ápolása nemcsak az európai követelmények és szellemiség miatt fontos és elengedhetetlen, hanem elsősorban azért, mert ha az EU kapuja majdan Szerbia és Koszovó számára is megnyílik, egy fokon a határok is megszűnnek, vele együtt az antagonizmus és a területi aspirációk is tárgytalanná válnak.
Autista észkombájnjaink sajnos – helyettünk és nevünkben – úgy döntöttek, továbbra is töretlenül ragaszkodnak a két széken ülés szürrealista fantazmagóriájához. Kerül, amibe kerül. Nekik EU nélkül is rózsás lesz a jövő, nekünk meg – megszokhattuk már – jó lesz a béka segge alatt is.
