1956 hősei – Nem haltatok meg hiába címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést csütörtökön délután a szegedi Gál Ferenc Főiskolán. A rendezvényen részt vett Botos János egyetemi docens, Eötvös György kutató, Forró Lajos egyetemi oktató, Gecsényi Lajos egyetemi tanár, Haraszti György egyetemi tanár, Horváth Attila egyetemi tanár és Kun Miklós egyetemi tanár is, akik Kassai Ildikó projektvezető kérdéseire válaszolva osztották meg gondolataikat az egybegyűltekkel.
A kerekasztal-beszélgetés résztvevői a szegedi Gál Ferenc Főiskola Klebelsberg-termében (Máriás Endre felvétele)
A kerekasztal-beszélgetés kezdetén Kozma Gábor, a Gál Ferenc Főiskola rektora mondott köszöntőt, amelyben hangsúlyozta, a rendezvény annak a 2016 márciusában elindított programsorozatnak a záróeseménye, amelynek során a főiskola által létrehozott kutatói közösség tagjai nemcsak magyarországi helyszíneken, hanem határon túli és nemzetközi helyszíneken is tartottak különféle összejöveteleket a témához kapcsolódóan, köztük Budapesten, Moszkvában, Kolozsváron, Szabadkán, Esztergomban, Bécsben, Beregszászon, Magyarkanizsán és egyéb helyszíneken is.
Kassai Ildikó bevezetőjében köszönetet mondott Schmidt Máriának, az ’56-os emlékbizottság elnökének, amiért bízott a projektum eredményes megvalósulásában, majd kifejtette, a projektum különböző állomásain megtartott rendezvényeken mindig igyekeztek alkalmazkodni a környezethez, hiszen például Kolozsváron egészen más konferenciát kellett tartaniuk, mint Magyarkanizsán. Hozzátette, a projektum nemcsak a nemzet- és emlékezetpolitika szempontjából fontos, tehát nemcsak olyan szempontból, hogy „mi hogyan emlékezünk majd tíz vagy száz év múlva magunkra”, hanem olyan szempontból is, hogy „a világ hogyan emlékezik majd ránk”.
Kun Miklós arról beszélt, milyen tárgyalások folytak a forradalomhoz kapcsolódóan, amivel kapcsolatban kifejtette, a magyarországi eseményeknek igen fontos előzményei voltak a környező országokban is. Kitért a csehszlovákiai, a romániai és a jugoszláviai vezetésnek az akkori történésekkel kapcsolatos álláspontjára, valamint arra is, milyen viszonyrendszeren belül zajlottak az ’56-os események magyarországi előzményei, amivel kapcsolatban leszögezte, bár a történészek jelentős része úgy véli, külső intervencióról volt szó, maga inkább arra az álláspontra helyezkedik, miszerint „egy kicsit külső és egy kicsit belső intervencióról is volt szó”.
Gecsényi Lajos az azzal kapcsolatos gondolatait osztotta meg az egybegyűltekkel, hogy amennyiben ’56-os témában kutatna, mi lenne az, amivel foglalkozna. Hangsúlyozta, még mindig sok a kutatnivaló, nemcsak azért, mert a volt szovjet levéltárak nagy részében még számos feltáratlan dokumentum lappang „a Magyarország elleni hadjáratot, illetve annak politikai előkészítését illetően”, hanem azért is, mert olyan forráscsoportok is vannak, amelyekhez nem kell távoli országokba utazni, hanem Magyarországon is hozzáférhetők. Ilyenek például azok az igazoló jelentések, amelyeket magas rangú államvédelmi tisztek írtak november 4. után, ugyanis – ahogyan fogalmazott – mindenkinek kötelező volt megírnia, mit csinált az októberi napokban. Mint mondta, „ez a másik oldala a történetnek, úgy is mondhatnánk talán, hogy a fonákja, de hallatlanul érdekes”, éppen ezért mindenképpen feltárásra vár. Szintén fontos forráscsoportként jelölte meg a nemzeti bizottmány külügyi albizottsága elnökének hagyatékát, amelyet fia a Magyar Nemzeti Levéltárban helyezett el, és amely szintén „egy hallatlanul érdekes dokumentumgyűjtemény”.
Horváth Attila a megtorlásokról és az egyház szerepéről beszélt felszólalásában, amelyben leszögezte, ezen a területen is sok még a feltárandó kérdés. Kifejtette, keveset tudunk arról, hogyan zajlottak azok a megtorlások, amelyek „sokkal kegyetlenebbek és brutálisabbak voltak a bírósági tárgyalásoknál”, és arról is, hányan haltak meg ilyen módon, kik voltak, akik részt vettek mindebben, illetve kik voltak az áldozatok, éppen ezért ezen kérdések kapcsán is fontos kutatások várnak még a szakemberekre. Hozzátette, az is kevéssé ismert, hogy az ún. karhatalmisták hány embert vertek és kínoztak meg, hiszen amikor ezek az emberek meghaltak, sok esetben „teljesen más orvosi látleleteket adtak ki”. Hangsúlyozta, a megtorlások látszólag nem irányultak direkt módon az egyház ellen, mégis sok pap és lelkész került a forradalom áldozatai közé, majd beszélt az egyházi méltóságokkal szembeni első és második megtorlási hullámról is.
Botos János egy tizenéves fiatalokból álló óbudai csoport ’57-58-as szerepvállalásáról mesélt, amely csoport tagjai röplapokat adtak ki, újságot terveztek, fegyvereket gyűjtöttek és arra készültek, hogy „ha kell, akár egy újabb forradalmi megmozdulásban is részt vegyenek”. Kifejtette, a csoport tevékenysége egyebek mellett azért is rendkívül fontos, mert megmaradtak az iratok, amelyeknek jelentős része 2003-ig szigorúan titkos volt, valamint azért is, mert ennek a csoportnak a tevékenységéről még a ’80-as években írattattak az államvédelmi iskolában egy szakdolgozatot, amely 2006-ig szintén szigorúan titkos volt. Hozzátette, az iratanyag azt bizonyítja, hogy úgy gondolták, mindazt, ami ’56-ban történt, „folytatni kell, és ’56-nak a céljait, az eszméit valamilyen módon, a saját eszközeikkel meg kell valósítani”. Hangsúlyozta, a csoporttal szemben később igen kegyetlenül léptek fel a hatóságok, ilyen módon kívánták ugyanis bizonyítani, hogy az 1956-os események idején létrejött csoportok szelleme tovább él. Végezetül hozzátette, szinte biztos abban, hogy az ország más területén is voltak hasonló csoportok, majd abbéli reményének adott hangot, hogy előbb-utóbb azoknak a tevékenységét is sikerül feldolgozniuk a kutatóknak.
Haraszti György arról beszélt, milyen volt a zsidóság helyzete 1956-ban, illetve hogyan hatott a forradalom a zsidóság kivándorlására, kiemelve, az ország népességének mindössze 1 százaléka volt zsidó, a távozóknak viszont több mint 10 százaléka, azaz kb. 20.000 személy, ugyanis „az erősen polgári zsidó társadalom nehezen viselte mindazt, ami Magyarországon a fordulat évétől, ’47-48-tól ’56-ig történt”. Mint mondta, nagyon érdekes az is, hogyan oszlott meg ezeknek az embereknek az aránya a célországok tekintetében, hiszen – ahogyan fogalmazott – kb. 7000 személy ment Kanadába, 4000 Izraelbe, 4000 Nyugat-Európába, a többiek pedig „szétszóródtak a világban”.
Eötvös György az ’56-os egyesült államokbeli emigrációról szólva kifejtette, az ’56-os menekültekről nem lehet úgy beszélni, hogy ne szóljunk azokról a korábbi menekültekről, akik várták őket, hiszen azok az ’56-os emigránsok, akiknek nem volt kihez menniük, „nagyon gyorsan kaptak magyar szponzorokat Amerikában”. Hozzátette, igen nagy hatással volt egymásra a két hullámban kitelepült magyarság, hiszen a háború után kitelepültek azt gondolták, hogy ideiglenesen vannak ott, „ha elmennek az oroszok, hazatérnek, az ’56-os hullám azonban szembesítette őket azzal, hogy az oroszok nem fognak elmenni”. Mint mondta, az ’56-os forradalomnak és szabadságharcnak az Egyesült Államokban is nagyon pozitív fogadtatása volt, aminek következtében a magyar nép szimpatikus néppé vált az amerikaiak szemében.
Forró Lajos az ’56-os események szegedi történéseiről, illetve a menekültek magyarkanizsai fogadtatásáról szólva kifejtette, eleinte keveset beszéltek arról, hogy a forradalom Szegeden kezdődött, pedig a Tisza-parti településen már 16-án összeült az egyetemi diákság, amelynek már azon az ülésén elhangzottak azok a követelések, amelyek később a forradalom követelései lettek, majd kitért a folyamat további alakulására és Kiss Tamás szerepvállalására is. Hangsúlyozta, „a fogadtatás kapcsán két részre kell osztani a történetet”, az egyik a hivatalos álláspont, amely az éppen aktuális politikai irányultságtól függően változott, a másik pedig a lakosság álláspontja, amely jobbára pozitív volt, különös tekintettel Magyarkanizsára, ahol az egykori munkásegyetem épületében helyezték el a Magyarországról érkezőket. Kitért továbbá arra is, hogy az akkori menekültek között érkezett Magyarkanizsára kisgyermekként Bimbó Mihály is, aki később Magyarkanizsa polgármestere is lett.
A kerekasztal-beszélgetés zárásaként Kozma Gábor, a Gál Ferenc Főiskola rektora kifejtette, a történelem akkor tölti be hivatását, ha mindaz, ami a kutatási eredményekből kiolvasható, a mindennapi életünk részévé válik, majd hozzátette, éppen ezért rendkívül fontos, hogy minden korban megtaláljuk azokat a feltárandó eseményeket, amelyek a közösség és a társadalom számára is hasznos megerősítő ismereteket közvetíthetnek.
