Washington, február 7.
Akármilyen bonyolult is egy-egy választási rendszer és bármennyire összetett a hatalmon lévők meg az ellenzékiek közötti különbség, a legtöbb polgár egyetlen szempont alapján dönti el, kire szavaz. Lehet, hogy nehéz eljutni odáig, de az egyetlen mércére való összpontosítás megkönnyíti az ember dolgát. Magyarországon éppúgy, mint Szerbiában.
Márpedig a vajdasági magyar kettős állampolgár tavaszra kétszer is urnák elé járulhat – és valószínűleg harmadszor is, még a nyár előtt, a nemzeti tanácsok megújítására. (Sőt, negyedszer az Európai Parlament magyarországi részén, de azt most hagyjuk.) Mindezek a döntések minden korábbinál jobban összefüggnek – ezért van értelme egyszerre is meg külön-külön is tárgyalni őket.
Sajátos helyzet ez, mert Vajdaságból egyszerre szólhatunk bele saját kisebbségünk, Szerbia, Magyarország és az egész Európai Unió vezetésébe. Világszerte ritkaság az ilyen széleskörű felhatalmazás. Persze legyinteni is lehet rá, hogy „ugyan mit ér az én szavam” – csakhogy matematikailag bizonyítható: minden egyes szavazat kritikusan fontos, nem érdemes nem élni vele.
A magyar pártszíntéren (majdnem hadszíntért mondtam, annyira eldurvult északon a hangnem) januárban egyszerűsödött a képlet. Összefogott a demokratikus ellenzéki pártok java, de egyelőre nem képes számszerű áttörésre. Legnagyobb gondjuk a hitelesség: azt ugyan képesek megfogalmazni, mit kellene másként csinálni, de az összefogás érdekében bevették Gyurcsány Ferencet is, akinek a részvétele eltántorítja még a függetlenül gondolkodó választók jelentős részét is. Bajnai Gordon szakértelme kétségtelen (a lúdügy ravasz ellenpropaganda, minden ellentétes bírósági ítélettel szemben hasznosítható, de komoly értékelésben nincs helye), ám túlzott visszafogottsága megakadályozta abban, hogy valódi vezéregyéniséggé lépjen elő. Mesterházy Attila nyilván jó pártszervező, de fellépés dolgában ő is képtelen versenyezni a hatalom képviselőjével. A többiek pedig teljesen súlytalanok. A demokratikus ellenzék esélye az lehetett volna, ha egy tekintélyes külső, jobbközépre hajló, szimbolikus személyiség bevonásával (Sólyom László – miért ne!?) valódi egységet kovácsol a magyar porondon vészesen eluralkodó megosztottság, kizárólagosság, sőt nemzetből való kiátkozás orvoslására.
Orbán Viktor seregei ezzel szemben szigorúan fegyelmezett oszlopokban menetelnek az új győzelem felé. A paksi atomerőmű titkos szerződésre alapuló megszavazásánál is láthattuk a minap, hogy a hatalmi koalíció majdnem tökéletes egységet tud fenntartani, az egyes képviselőknek nincs is miről gondolkodniuk, a vezetés mindent tud, eltervez, megold, megmond – a közkatonáknak csak a gombot kell nyomniuk. A Fidesz-kormányzat eredményei két területen a leglátványosabbak: az egyik a nemzetpolitika, amely még a túlzások ellenére is olyan ideológiai erő – és Trianon miatt ráadásul vonzó, szívmelengetően áldásos, gazdaságilag is hasznos sokak számára –, amelynek kihasználásához jó helyzetfelismerésre volt szükség. (Annak rombolóan éles kritikájához pedig a bölcsesség hiánya a 2004-es Gyurcsány-kormány esetében.) A másik siker is nemzeti jellegű, de belföldön működik: a nemzeti mítosz újjáteremtése annak kísérletével, hogy egy közösségileg meglehetősen kishitű társadalmat új önbizalommal telítsen meg. Mindeközben persze a jobboldal agitproposai sok ostobaságot is elkövettek a Nyugat állandó mocskolásával, ami külföldön kevés új barátot szerzett az országnak. De ezt a politikát különben is hazai célokra vetették be.
Az elmúlt majd négy év kormányzásának kevésbé sikeres vetületeiről szóló cikkekkel Dunát lehetne rekeszteni – noha nem biztos, hogy a jobboldal hívei el is olvassák azokat, hiszen a média totálisan polarizálódott. (Az ellentáborba való bekukkantásra sokan csak egy édesnek tűnő dühöngés vagy akár köpködés végett vállalkoznak.) A gazdasági mutatók minimális javulása nem igazán írható közvetlenül sem a kormányzat javára, sem terhére: Amikor átvették a hatalmat, a világválság következményeinek kezelése folyt. A helyzet azóta világszerte könnyebbedett, így Magyarországon is. A politikai rendszer gyökeres átalakítása alig érinti az átlagembert, ezért sem volt jelentősebb felzúdulás a hatalom bebetonozása ellen. Hosszú távú hatását – és az újra-demokratizálódást akadályozó korlátait – majd csak ezek után lehet teljes mértékben érzékelni. A magyar politikai szféra nemzetközi tekintélyének visszaépítéséhez mindenesetre jó sok munkára lesz szükség.
A fentiek nem igyekeznek sem preferálni, sem jósolni. De két parlamenti választáson is részt vevő társadalomnak – amilyen a vajdasági magyar közösség is jelentős része – sokkal többet kéne saját szempontjai szerint foglalkozni az „odaáti” helyzettel. Amióta a Magyar Szónak nincs – reméljük, csak ideiglenesen – budapesti tudósítója, ez megnehezült, mert az „odaátot” itteni szemmel is kell figyelni.
A címben foglalt „nehéz, de egyszerű” ellentmondás talán érthető: a teljesítmény értékét és kritikáját tárgyilagosan vizsgálni nehéz – de a szíve szerint mindenki könnyebben dönthet. Az a kérdés, hogy melyiknek van több értelme. Ugyanez merül fel a szerbiai választásokon is, ahol úgyszintén egyszerűsödött a helyzet a demokrata párt eltűnésével. Ez már egy másik elemzés tárgya kell, hogy legyen, de annyiban összefügg az eddigiekkel, hogy megállapíthatjuk: a vajdasági magyar ebben a pillanatban akkor szavaz hatékonyan, ha olyan párt jelöltjeit választja, amely kitartóan dolgozik a hétköznapi kisebbségi élet kérdéseinek megoldásán, amelynek a belgrádi parlamentben súlya van, és amely külföldi támogatást is maga mögött tudhat. Abszolút teljesítmény a politikában nem létezik, azt elvárni ostobaság. A partvonalról bekiabálni, idegen színekben játszani, vagy a labdaszedőkkel szaladgálni és az edzőpályán bohóckodva üres kapuba remek gólokat rúgni – ezt a vajdasági magyar szavazó nem díjazhatja.
