Munkatársunk jegyzete
Budapest, június 13.
Közelebb érve szülőföldjéhez, az ember önkéntelenül is arra figyel, hogyan látják, láttatják mások, a „közel-külföldről” azt, ami „otthoni”, sőt mélységesen személyes és intim. Ilyen riport akart lenni a Duna TV minapi Térkép-műsorának „összehasonlító” riportja a vajdasági magyar anyák szülési döntéseiről. A cím és a beharangozó szerint közülük „egyre többen szülnek Magyarországon”. A hihetetlenül amatőr szintű beszámoló (egy jobbra érdemes, régi műsortól!) azonban maga sem tudta, mit akar és mit takar. Ráadásul pont azt hagyta ki, ami talán a legfontosabb.
A magyarországi egészségügyi ellátás jelentős része katasztrofális szinten működik – ezt számtalan hivatalos adat, közvetlen tapasztalat és belföldi panasz bizonyítja –, de ennek ellenére léteznek közismert különbségek a két ország között, amelyeknek egy jelentős része a szerbiai társadalom negyed évszázados agóniájából, illetve a magyarországi intézmények európai eszközökből való felszereltségéből fakad. Nem meglepő és nem is újdonság, hogy külföldi magyarok és nem-magyarok gyakran járnak „át” egy-egy gyorsabb vizsgálat, otthon nem elérhető szaktudás/műszer, vagy a (sokszor csúszópénzzel) megfizethető, a belföldi magyarok számára kevésbé csábító rendszer-kikerülő, kiskapus bánásmód eléréséért.
De mit is mutatott be a riport? Összehasonlította a szegedi meg a topolyai szülészetet – ami ugye eleve lehetetlen és igazságtalan a két város közötti tízszeres nagyságkülönbség és forrás-hozzáférés miatt. Ennek ellenére az derült ki, hogy a szegedi átlagellátás bizony elmarad a topolyai mögött. Legalábbis a képek ezt bizonyították (márpedig miről, mivel szólítaná meg nézőit leginkább a tévé, ha nem a képekkel!?): a szegedi szülészeten ócska vaságyakat láttunk, a topolyain pedig nagyon is tisztességesen felszerelt betegszobákat, amelyek – kétágyas voltuk ellenére – inkább hasonlítottak a szegedi „luxusellátáshoz”, mint az ottani „normálishoz”.
Az kétségtelen, hogy míg Szegeden császármetszést is bármikor tudnak végezni, addig ehhez Topolyán különleges odafigyelésre és mentőszolgálatra van szükség. A szegedi szülőtermek is korszerűbbnek tűntek, mint a topolyai, ám a csecsemők és az anyák születés utáni együttlétét a topolyai orvos hangsúlyozta csak. Azt persze nem mutatták, hogy nemcsak a vajdasági egészségházakban fordul elő, hanem a legigényesebb szegedi egyetemi klinikán is, hogy a nyilvános illemhelyen sem szappan, sem toalettpapír, de még ülőke sincs.
A legdöbbenetesebb azonban az volt, hogy a riport végére az derült ki, a vajdasági magyar anyák egyre kisebb számban mennek Szegedre – nem pedig az, amit a bevezető hangsúlyozott, vagyis hogy egyre többen mennének. Végzetes hiba egy ilyen fontos, intim kérdést boncolgató riportban. Most akkor minek higgyen az ember: az elejének, vagy a végének!? Netán egyiknek se?
A nyilván jó szándékú, ám alacsony szintű, tévelygő riport csak éppen a legfontosabb tényezőt kerülte meg: azt, hogy az ember különösen az orvosával szeretne a saját anyanyelvén beszélni, mert még úgy is nehéz elmondani, mi a baj – tanácsot kapni és elfogadni pedig különösen nehéz másként. Főleg, ha a kommunikációs nehézséget egyéb társadalmi és politikai „mellékzöngék” is nehezítik.
Nyilván azért nem mert a riporter ehhez a kérdéshez hozzányúlni, mert topolyai alanya nagyon is magyarul beszélt, tehát az újságíró úgy érezte, az nem lenne elég „ütős” érv. Pedig nem így van, ez nagyon is fontos körülmény. Éppen ezért kell ezekről a dolgokról nyíltan és bátran beszélni. Ezért kell például kiemelni a zentai kórház példáját, ezért kell arra biztatni a Magyarországon végzett vajdasági orvosokat, hogy térjenek vissza szülőföldjükre. Az ő hivatásukra különösen nagy szükség van kisebbségi helyzetben – és a politikai erőknek is mindent meg kell tenniük, hogy mindenki számára biztosítsák ezt az alapvető – néha életmentő, életet adó – támogatást.
A riporterek meg szerkesztők viszont jobban gondolják meg, hogyan és mit hasonlítgatnak össze felületesen.
