Keresve sem igen találnánk olyan történelmi eseményt, amelynek élő tanúja is alig van már, és amely kilenc évtized múltán sem húzódott vissza a történelemkönyvekbe, hanem olyan módon befolyásolja mindennapjainkat, mintha be sem fejeződött volna: egyfajta élő történelem. Még ha feledni is akarnánk a magyarság számára gyászos trianoni történéseket, akkor sem tehetnénk, hiszen úton-útfélen „belebotlunk”.
Igaz, hogy az iskolában a diák még tanácstalan, amikor Arany János vagy Ady Endre szülőhelyét hiába keresi a térképen az országhatáron belül, később viszont Kosztolányit és Csáthot megismerve megérti Márai és Kassa, Kassák és Érsekújvár, Munkácsy és Munkács kapcsolatát. Amikorra nyolcadikban eljut 1920. június 4-éig, rájön, miért mentek egykoron „külföldre”, Pozsonyba országgyűlést tartani, vagy turistaként miért kell átlépnie a határt, amikor Mátyás király szülőházát keresi, esetleg egészen más irányban, másik határon átkelnie, ha Rákóczi szülőhelyét szeretné megtekinteni. Mert könnyen megtörténhet, hogy ha egy országnak kétharmadát elveszik – és történetesen Romániához nagyobb rész kerül, mint amennyi összesen megmarad belőle –, akkor értékei és múltja is hasonló arányban a határokon kívülre esik. Ezt hozza egy békediktátum.
Mit sem változtat a tényeken, hogy az utódállamok, ha mindezt nem is tagadják, legalább elhallgatni próbálják. Ugyan ki dicsekedne a jogosnak nem mondható szerzeménnyel? Az elhallgatás igyekezete azonban olyan visszásságokat szül, hogy az utódállamok többségi nemzetének rossz szándékkal nem vádolható felnőtt tagjai is megkérdezik: – Ti, magyarok mikor költöztetek ide? Vagy a későn felvilágosított, de hitetlenkedő román tanárember fordul kétségbeesetten magyar rokonához: – Ugye, nem igaz, hogy Erdély nem mindig tartozott Romániához?
A rossz szándékúak pedig legszívesebben kitelepítenék szülőföldjükről a magyarokat – miként a Felvidéken volt is rá példa –, ha már a kilencven éve tartó többségi betelepítések és a beolvasztási kísérletek, Ceauşescu falurombolási, de végre nem hajtott ötlete nem hozták meg a várt eredményt.
Alighanem Nagy-Magyarország feldarabolói sem hitték egykor, hogy majdnem egy évszázad múltán sem zárul le a magyarság számára tragikus tevékenységük. Az elszakított nemzetrészek ennyi idő múltán sem hagyták el nyelvüket és kultúrájukat, az utódállamok pedig ennyi idő múltán sem voltak képesek megszabadulni félelmüktől, miszerint a magyarok elszakadni készülnek, Magyarország ismét revizionista irányba fordult. Ezt a félelmét igazán hangosan és durván csak Szlovákia fejezte ki, miközben a félmilliónyi ottani magyarság jogait igyekszik szűkíteni, és állampolgárságukat megvonni, ha kilencven esztendő múltán mernék elfogadni a felkínált lehetőséget: a magyar állampolgárságot. Számukra ennél gyűlöletesebb már csak az autonómia követelése lehet, amit első lépésnek tekintenek az elszakadás felé, miközben a román államfő is kijelenti: márpedig székely autonómia sohasem lesz. Csupán a mi vidékünkön történtek kedvező lépések egy az igazi önrendelkezéstől messze elmaradó autonómia irányába. Erős bennük a félelem, pedig a mai Európában komoly politikai erő már nem vetheti föl a határrevízió témáját.
Magyarország új kormánya sok évtized múltán a trianoni trauma leküzdésére nyíltan vállalja a határmódosítás nélküli nemzetegyesítési szándékát, s ha az utódállamok többségi nemzetei soha nem is fogják érezni a diktátum súlyát és következményeit, valamikor esetleg megérthetik. Persze nem olyasféle gondolkodással, amilyent többek között a szlovák oktatási miniszter is képvisel, aki már nem is az államnyelv ismeretének a hiányát rótta föl az ottani magyaroknak – mert jól ismerik a nyelvet –, hanem azt, hogy nem szlovákul gondolkodnak! Ilyen törekvések mellett Trianon még sok évig ellentéteket szül a nyertesek és a vesztesek között: mindaddig, amíg élnek magyarok a határ innenső oldalán.
