Szinte lehetetlen etikátlan lépést felfedezni a Fidesz–KDNP majdnem félévi kormányzásában. Még akkor sem tehetjük ezt, ha a politika rendszerint nem az erkölcsiségről szól, az ellenzék pedig – különösen az MSZP – unalmas refrénként ismételgeti, hogy „már megint hazudott a Fidesz”. Emlékezhetünk arra, hogy Orbán Viktor már a választások előtt – a recesszió csúcsán – is az erős állam kiépítésének szükségességéről beszélt, amikor „bedőlés” előtt álltak a bankok, és bizonyosnak látszott, hogy a liberális szemléletű (gazdaság)politika mégsem jelent megoldást minden bajra. Szólt a majdani miniszterelnök – korántsem elvonatkoztatva az előbbiektől – arról is, hogy igazságosabb elosztás kell, vagyis azoknak kell többet fizetniük a közösbe, akiknek több van.
Megemlítette az erkölcstelen jutalmazásokat is, hiszen akkoriban a csőd szélén álló állami vállalatokban (pl. BKV) szórták a pénzt holmi sikerdíjakra, végkielégítésekre.
Jól érthető volt a Fidesz koncepciója, bármennyire is semmitmondással vádolták más pártok, nyilván azért, mert gyorsan tudni szerették volna, hogy hol s mennyit veszítenek a korábbi hatalom képviselői, mert hogy nyerni nem fognak, abban biztosan tisztában voltak.
Orbánék dolgát rendkívül megnehezíti az, hogy legalább „két szálon kell futtatniuk a cselekményt”: a súlyos gazdasági helyzetben és az eladósodottság közepette muszáj az unió számára is elfogadható évet zárni, „napi politikával foglalkozni”, eközben pedig olyan lépéseket kell tenni, amelyek az ország „újjáépítésének” alapját is jelentik. Tehát a gyors pénzbeszedés és a mérsékelt költekezés mellett meg kell hozni azokat a törvényeket, amelyekkel ígéreteiket teljesíthetik, de csak hosszabb távon (az idén még semmiképpen sem) hoznak eredményt. A szavazók ugyanis sohasem türelmesek. Lehetséges, hogy a közelmúltbeli önkormányzati választások alkalmával éppen ezt az erőltetett menetben végzett munkát díjazták.
A „jó munkához idő kell”-elv szerint a gyorsaságban – bármennyire is a kényszer hajtja – időnként a kapkodás jelei fedezhetők föl, amelyek utána javításra szorulnak. Gondoljunk csak Kósa Lajosnak arra a kormányzás kezdetén tett kijelentésére, hogy a levitézlett MSZP-s hatalom rossz politikája miatt aligha tudja tartani az új kormány a 3,8 százalékos költségvetési hiányt. Meg is ingatta az elszólás – vagy a külföldi pénzügyi körök tesztelésére (?) tett megnyilatkozás – a forint árfolyamát. Orbán Viktor ugyanis biztosan „tapogatózott” uniós illetékeseknél ilyen céllal, mert a hiány növelése nagyon jól jött volna a fiatal kormánynak mozgásterének kiszélesítéséhez. Emellett azt is szerették volna elérni, hogy a magánnyugdíjpénztárak milliárdjai beszámítódjanak a költségvetésbe. De ez a kísérlet sem járt sikerrel.
Mi lehet a megoldás a költségvetési hiány szinten tartására? Láthattuk, hogy amikor a kormányfő bejelentette: nem lesz nagyobb a tervezettnél a deficit, azonnal megnőtt a bizalom az ország iránt, és megerősödve stabilizálódott a forint.
Nem váltott ki – legalábbis nyilvánosan – nagy tiltakozást a bankokra és a multinacionális cégekre kivetett ideiglenes, de mégis néhány évre szóló különadó: az előbbieken éppen a közelmúltban segített az állam, az utóbbiak pedig állítólag egyébként is kedvezményeket élveznek. Fölhördült viszont a parlamenti ellenzék egy része – a kisemberek valószínűleg kevésbé – azon, hogy az állam mégiscsak „bekebelezi” a magánnyugdíjpénztárak vagyonát. Csupán tizennégy hónapról van szó, de nem titok, hogy a kormány azt reméli: ez idő alatt a dolgozók tömegesen átállnak ismét állami nyugdíjra, s a „kölcsönt” nem kell visszaadni. Hihető, hogy nem a leendő nyugdíjasokat sújtja ez a lépés, hanem a pénztárak működtetése körül tüsténkedőket, és az is hihető, hogy emiatt kerül sok milliárddal többe a működtetésük az állami nyugdíjalapénál. De hogy a majdani nyugdíjasok érdeke nyilvánul meg a nagy tiltakozásban!
A másik darázsfészek, amibe a kormány belenyúlt: a kétmillió forint feletti – amely határ bizonyos esetekben növekedni fog – végkielégítések 98 százalékos megadóztatása. És itt érkeztünk el a Fidesz–KDNP eddigi kormányzásának a legkritikusabb pontjáig. Az Alkotmánybíróság ugyanis alkotmányellenesnek nyilvánította a törvényt. Nem a célok miatt, nem azért, mert helyeselné a „pofátlanul” nagy végkielégítéseket, hanem a módszerrel nem értett egyet. Erre Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője olyan javaslattal állt elő, hogy alkotmánymódosítás útján ki kellene venni az Alkotmánybíróság kezéből ezt a területet. Korántsem volt elegáns a reagálás – a választások idején sokan óva intettek a Fidesz teljhatalmától –, mert eszerint a kormány valóban bármit megtehet a kétharmados többsége által. Az újabb törvényjavaslat ugyan igazságosabb abban, hogy a nyugdíjba vonulókat (pedagógusokat, egészségügyi dolgozókat stb.) nem érinti a törvény, sőt az összeghatárt is növelnék, egyéb esetekben viszont öt évre visszamenőleg – ennyi az elévülés – alkalmaznák a törvényt, egyértelműen azzal a céllal, hogy a korábbi kormány(ok) klientúrájához tartozók akár több tízmillió forintot is kitevő juttatásainak „visszaszerzésével” kielégítsék az igazságérzetet. A baj abban van, hogy az ilyen lépés – erkölcsileg bármennyire is indokolt – rombolja a jogbiztonságot. A törvénytelen kifizetések szankcionálására ugyanis biztosan lehet törvényes utat találni, de a jó ízlésre hivatkozva visszamenőleg gyakorlatilag hatályon kívül helyezni egy törvényt, könnyen megingathatja a jogállamiságba vetett hitet. Lehetséges és remélhető, hogy a készülő alaptörvény jövőre már megoldja az ilyen „napi” gondokat, de addig a mostani a hatályos!
Látja ezt a fideszes vezetés is, mert különben aligha kezdett volna utólagos tárgyalásokba például a szakszervezetekkel, de az is lehetséges, hogy az alkotmánybírósági hatáskör szűkítésének a szándéka inkább arra irányul: nehogy a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos lépést is kifogásolja. Mert az a pénz már valóban nagyon kellhet a büdzsébe.
Azzal, hogy a parlament tegnap jóváhagyta – az eredetinél enyhébb formában – az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítésére irányuló törvényt, nem a jogállam malmára hajtja a vizet, ha a cél időnként szentesítheti is az eszközt.
