Mehetnénk nyugati irányba, és mindenféle határátkelő nélkül bejárhatnánk Európát, de mi mégis Záhonyt választjuk, az eddig sosem vagy régen látott Kárpátalját. A vízummal ellátott útlevél mellett az ukrán oldalon, Csapnál űrlapot töltöget a jámbor utazó, az autóra pedig még ennél is nagyobb figyelmet fordítanak a beléptetésről gondoskodó illetékesek. Kedvesek, segítőkészek – a nagy biztonsági intézkedéseket aligha ők találták ki –, számítógépeik gyorsak, „okosak”. A forgalom gyér, de nyugatra tömegesen igyekeznek az autósok, riogatva bennünket a hazatérés várható megpróbáltatásaival.
Utazik az olcsó cigaretta és az üzemanyag? Egy évtizeddel ezelőtt, amikor először láttam Kárpátalját, valóban végeláthatatlan sor kígyózott a határnál, most azonban – ezt később mesélték Ungváron – már nem a csencselők járnak naponta többször is oda-vissza a jövedelmező árujukkal, nem éppen legális kereskedelmet folytatva, hanem csütörtökönként sokan a vendégmunkásokat látogatják. Mintegy hétmillió ukrán állampolgár dolgozik ugyanis főként Olaszországban, de szép számban vannak Spanyolországban is, és a „postások” szállítják nekik a szükséges holmit, onnan meg hazafelé a pénzt és egyebeket.
A benzin és a cigaretta még mindig viszonylag olcsó, de a (magyar) megszigorítások és az áremelkedések után nem sokat hoz a konyhára. A benzin a mi pénzünkben számolva a 60 dinárt sem éri el, az igen drága nyugati cigaretták pedig 80 körül vannak. De mivel otthonról ide aligha jönnek bevásárlóturisták, lezárhatjuk az árulistát azzal a megállapítással, hogy jelentősen szinte semmi sem olcsóbb, mint otthon.
Aki magyar, az ezen a vidéken történelmi emlékeket kutat, hiszen Ungvárt nagy többségben a csehszlovák uralom bevezetéséig (leegyszerűsítve: Trianonig) magyarok lakták (igaz, a zsidóság is tömegesen vallotta magát magyarnak), míg mára tíz százalék alá süllyedt a magyarság aránya. Egész Kárpátalján százötvenezernél többen élnek magyarok.
Ezen a vidéken tekinthetünk vissza ezen a vidéken megélt legtávolabbi múltunkra is, hiszen ha kedvünk van hozzá – s kinek ne lenne! –, felkaptathat a száz kilométernél távolabbi Vereckei-hágóra, ahol 895-ben vezéreink „átlépték a határt”. A múlt év óta impozáns emlékmű hirdeti a honfoglalók Kárpát-medencei bevonulásának színhelyét – ahol valóban véget ér az út –, de nem sokáig állhatott békében, mert itt van mellettünk Galícia, s a kárpátaljaiak (nem is csupán magyarok) biztosan állítják, hogy az ottani szélsőségesek gyalázták meg az emlékhelyet, miként ők öntötték le festékkel az ungvári Petőfi-szobrot is március idusán. Más a kultúrájuk, a mentalitásuk – de ezt hozzánk közelebbi térségben is tapasztalhatjuk…
Ha a híres Munkács mellett visszatérünk Ungvárra, azt is láthatjuk egy plakáton, hogy körözik a ruszinok egyik vezetőjét, természetesen a szélsőséges ukránok. Ruszinokból tízezernyien élnek ezen a tájon, valamilyen autonómiát szeretnének, de ez a törekvés mindmáig zátonyra futott. Veszélyeztetik az ukrán államot – mondják a nacionalisták. Bizonyára a magyarok is ezt teszik, ezért történnek a szoborrongálások.
Az egyébként békés Kárpátalját járva mindezt amiatt nem hagyhattuk szó nélkül, mert a szórványos erőszak talán könnyen fölszámolható volna, de az állami szinten történő intézkedések valóban veszélyesek lehetnek, amelyeknek lényege az ukrán nyelv mindenek fölébe helyezése. Persze, egyértelműen az orosz ellen szólnak a törvények, de azok állítólag nem sokat törődnek a rendelkezésekkel, a kis kisebbségek viszont elsorvadhatnak.
Ungváron – Anonymus krónikája szerint itt adta át Álmos a fiának, Árpádnak a fővezérséget – a várban a helyi egyetem fiatal tanszékvezető tanára arról beszél, hogy a vidék nyolcszáz évig Magyarországhoz tartozott, ezen nincs mit szégyellni, és az itt élők történelme, hagyományai átszövik egymást. A réges-régi várat sokszor fölújították – erről a vidékről indultak a nagy magyar felkelések –, mert például a Rákóczi-szabadságharc leverése után az volt a büntetés, hogy buzogánnyal szétverték, a vár belső berendezését pedig 1711-ben elszállították Ausztriába.
A várudvarban repülni készülő turulszobor is sokkal későbbi, a millennium évében helyezték ide. A közeli pincesort már nem tekinthettük meg, mivel Gorbacsov elnökösködése idején hadat üzent az alkoholizálásnak (nem nagy sikerrel), és kiirtották a szőlőket. Pedig Ungvár egykor borban fizette az adót, és az egri érsekségnek is innen szállították a bort. Mostanában kezdenek ismét szőlőt telepíteni.
Az ide látogató természetszerűen elsétál a Petőfi térre, ahol a költő szobra is áll, s ahol egykor a Fekete Sas szállóban megpihent, szépet nemigen írva a pocsétás városról. S itt a skanzen is, ahol jómódú magyarokat fest elénk egy ház: csak a magyar háznak van kéménye, merthogy füst- vagy kéményadót is fizetni kellett hajdanán, s ezt csak a gazdagabbak tehették meg.
Mielőtt végleg elhagynánk Ungvárt, elidőzünk itt majd még egy röpke időre, azért is, hogy megismerkedjünk Lizanec Péterrel, azzal a ruszin nemzetiségű tanárral, aki a magyar kar dékánja és a Hungarológiai Központ igazgatója.
