Bizonyos, hogy a magyarokon kívül kevesen kapaszkodnak föl a Vereckei-hágóra, hiszen más nemzetek számára aligha jelent különös élményt megtekinteni azt a helyet, ahol őseink bejöttek a Kárpát-medencébe. És annál az út menti obeliszknél sem sokan állnak meg, amely azt a sírt jelöli, ahol egy honfoglaló magyart temettek el lovával, teljes fölszerelésben.
A jobb érzésűek betérnek viszont a Szolyvai Emlékparkba – aki egyáltalán tud létezéséről –, hogy leróják kegyeletüket az egykor győzelemre törekvő kommunizmus (itt éppen sztálinizmus) áldozatai előtt. Kárpátaljai magyar golgotának vagy magyar holokausztnak is nevezik azokat a történéseket, amelyek ezen a helyen zajlottak a II. világháború végének közeledtével, 1944-ben.
Mindenki saját fájdalmát érzi a legerősebbnek, és bizonyára közvetlen környezetéről tud legtöbbet, így természetes, hogy az emlékparkba belépve a Vajdaságból ide látogató azonnal társítja az akkori délvidéki eseményeket az itteniekkel. Itthon talán többen estek áldozatul, kegyetlenebb és egyértelműbb is volt a népirtás, a bosszú szándéka, de Kárpátalján is tízezrek szenvedték meg a szovjet csapatok átvonulását követő időszakot. De ugyanezt elmondhatjuk a Felvidékről is, ahol valamivel később a csehszlovák kormány rendeletei, illetve a Beneš-dekrétumok alapján igyekeztek megtisztítani a magyaroktól Szlovákia déli részét, egyaránt deportáltak gyerekeket és nőket is Csehországba és a Szovjetunióba, mindenkit megfosztva állampolgári, vagyoni és nemzetiségi jogaitól.
Északon, délen és keleten hasonló időszakban hasonló golgotát jártak a magyarok, amiben az is közös, hogy a pontos veszteséget sehol sem lehet megállapítani. Az országok – Szerbia, Ukrajna és Szlovákia – azóta sem ismerte el a népirtást. Sőt, Szlovákiában 2007-ben fontosnak tartotta a parlament megerősíteni a Beneš-dekrétumokat, és van, aki azt várja, hogy a magyarok kérjenek bocsánatot. Kárpátalján megyei szinten ugyan kimondták, hogy ártatlanul hurcolták el a magyarokat, de az állami beismerés (még) nem történt meg.
A Munkácstól 30 kilométerre levő Szolyván minden év novemberében megemlékeznek az áldozatokról, az 1944-ben történtekről. Itt alakítottak ugyanis ki gyűjtőtábort a katonaköteles kárpátaljai magyar és német férfiak számára. Azzal a magyarázattal terelték ide őket – egyes adatok szerint 40 ezren lehettek –, hogy három napra közmunkára kell menniük, de nagyon sokan nem kerültek közülük haza: a hideg és a betegségek következtében tömegesen haltak meg. Akik túlélték, azok Szibériába kerültek; ha odáig eljutottak, ők többnyire vissza is jöttek.
Hogy nyolc- vagy éppen tizenkétezren estek-e áldozatul, nem lehet tudni, máig is gyűjtik az adatokat. És hányan vannak azok, akik nem a gyűjtőtáborban maradtak, de annak következtében haltak meg rövid időn belül.
Az egykori lágertemető helyén létesült emlékpark siratófalán kőbe vésve áll az ártatlan áldozatok neve.
