A nemzeti kisebbség nagyon ritkán „kaphat” túl sok jogot – még akkor sem, ha megvannak iskolái, templomai, médiumai –, legföljebb elegendőt ahhoz, hogy megőrizze identitását, hiszen állandó a többségi, az államalkotó nemzet beolvasztó hatása, de az anyaország vonzása is. Oktalanság a dominanciától (hegemóniától?) való félelem, mint például innen, Ungvárról tekintve a kőhajításnyira levő Szlovákiában.
Nem tudjuk tehát megállapítani, hogy elegendő-e például a kárpátaljai magyarság számára az a sajtókínálat, amely rendelkezésére áll. Nincs szándékomban eltúlozni szerepünket, de a külhoni magyar újságíró-szervezetek az ungvári közgyűlésükön egyebek között azt is leszögezték, hogy „a kisebbségi magyar társadalmak korszerűsödése, az értéktartás és értékteremtés a sajtó révén valósulhat meg. Az anyanyelv megőrzésében, a nyelv eltávolodásának megakadályozásában az írott és sugárzott sajtónak elsődleges szerep jut”.
Tény, hogy Ukrajnában nincs magyar nyelvű napilap, az országos Kárpáti Igaz Szó hetente három alkalommal jelenik meg (állami támogatás nélkül), és javarészt (7500 példányban) előfizetésben kel el. Emellett megjelenik két megyei hetilap, három járási (kétnyelvű), de van magyar nyelvű városi, egyházi, szak-, irodalmi és gyermeklap is.
Első látásra azt hihetné az ember, hogy a magyar anyanyelvű oktatásra végképp nem lehet panasz – a középiskola befejezéséig talán nincs is –, főként Ukrajna önállósulása óta. Beregszászban ugyanis másfél évtizede magyar pedagógiai főiskola működik, a folyamatos fejlődés eredményeként az Ungvári Nemzeti Egyetemen pedig tavaly magyar kar nyílt humán és természettudományi szakok oktatására. Az országos politika azonban könnyen beleront a fejlődésbe: különös kettősség az, hogy egyik részről adott a lehetőség magyar nyelvű tanulásra egészen az egyetemig, másik részről pedig törvény nehezíti a továbbtanulást. Két évvel ezelőtt hoztak ugyanis új oktatási törvényt Ukrajnában, amely az ukrán emelt szintű érettségit, illetve az egyetemi fölvételit teszi kötelezővé. Az államnyelv „fokozott védelme” minden bizonnyal ösztönöz arra, hogy a magyarok közül többen tanuljanak ukrán középiskolában, ugyanakkor kevesebb magyar diák jut egyetemre. Hosszabb távon a kárpátaljai magyarság megmaradása kerül veszélybe, nem pedig az oroszoké – akiknek elsősorban szánták a törvényt –, hiszen ők mintegy hatvanszor annyian vannak, mint a 150-160 ezernyi magyarság. Az is igaz azonban, hogy intézmények nélkül ugyanez a veszély állna fönn. Az intézmények azonban léteznek. Ungváron a hetvenkilenc éves ruszin nemzetiségű Lizanec Péter professzor a magyar tudományos élet egyik fő hordozója, szervezője, elkötelezettje: ő az említett magyar kar dékánja és a Hungarológiai Központ igazgatója is. Amikor megjegyeztem, hogy nemzeti hovatartozása nem teszi egyértelművé ilyen irányú elkötelezettségét, elmondta: nem teljesen önszántából választotta ezt az utat. Magyar–ukrán nyelvi kapcsolatokból doktorált, vagyis elsősorban azt vizsgálta, hogyan hatott a magyar nyelv az ukránra. Persze, a pártállamban is volt némi nemzeti önérzet, merthogy fölvetették: miért nem az ukrán hatást vizsgálta. Azután 1965-ben fölajánlották neki az akkoriban alakult magyar tanszék vezetését, de ódzkodott a feladattól. Ekkor a pártból való kizárással fenyegették meg, ami tudvalevően gátat vetett volna tudományos karrierjének. Azóta egyetemi oktatókat nevel, a tudományos életet szervezi, szótárak és egyéb magyar vonatkozású kiadványok megjelentetésében vállal szerepet. Mint mondta, most már ezzel foglalkozik élete végéig. Elégedetten említi, hogy szép sikert értek el a kárpátaljai magyarlakta települések történelmi nevének a visszaállításában, amire nem akad másutt példa a trianoni határ „kisebbségi” oldalán. Tehát nem csak arról van szó, hogy az ukrán elnevezések helyett a magyar nyelvben a történelmi magyar településnevet használják, hanem az ukránban is elfogadtatták a magyart. Így lett például Kígyósból az ukránban Kigyovs, Szürtéből Szjurte… Bevallja: ezt egy kisebbségi magyar szakember nem tudta volna elérni.
