Nagyon rossz lehet abban a tudatban élni, hogy – jogosan vagy jogtalanul megszerzett – javainkat valaki mindenáron el akarja venni. Vérebek, áram a kerítésben, fegyveres őrök – mindez kevés a biztonságérzethez, ha elhatalmasodik a paranoia.
Elég sokáig kellett várni arra, hogy felelős pozíción lévő szlovák politikus – ezúttal az egyik legrangosabb, a kormányfő – is kimondja: magyarellenes hatalmi-politikai döntéseiket a területféltés, a magyar irredentizmustól való félelem szüli. Konkrét és legutóbbi esetben a nyelvtörvényt. Igaz ugyan, hogy ő és mások is váltig azt hangoztatják, hogy a törvénynek nincs kisebbségellenes vetülete, ugyanakkor – alighanem az érzelmi-indulati politizálás következtében – nem tudják magukba fojtani árulkodó szavaikat. Még Fico sem, bármennyire is elmarad a koalíciós társ, Slota handabandázásaitól. A miniszterelnök eléggé egyértelmű magyarázatot nyújtott, amikor beszédében összekapcsolta a szlovák nyelv védelmét az általa erősödőnek vélt magyar irredentizmussal. A köztudottan magyargyűlölő radikális pártvezér már csupán kis magyarázattal egészítette ki a Trianonból eredeztethető gondokat, meg szokása szerint „rátett egy lapáttal”, mondván, hogy a magyarok újabb háborús konfliktusba sodorhatják Európát. Úgy gondolja, hogy az egyesült Európában és a közös NATO-hadsereggel?
A szlovák hatalom üldözési mániáját valószínűleg erősítette a Fidesznek a várt és a Jobbiknak a vártnál is sikeresebb szereplése az EP-választáson, és az a baj, hogy a vélt veszély miatt ijedtében újabb pofont adott a korántsem biztos, hogy nála gyengébb ellenfélnek (ellenségnek?). Mintha kisebbségi érzetből származó erő törne fölszínre minden olyan alkalommal, amikor hatalmi helyzetből hoznak döntéseket diplomácia helyett. És amelyek magyar vonatkozásúak, azok sorjában az arroganciát tükrözik. S ha visszakozásra kényszerülnek, akkor nem megoldást keresnek – lehet, hogy nem is találnának –, hanem újabb erőt gyűjtenek. Ha áttekintjük a Fico-kormány működését, egyértelműen ezt tapasztalhatjuk.
Nem nehéz föllelni a megfélemlítés szándékát és a hatalom arroganciáját egy magyar diáklány három évvel ezelőtti megverésének ügyében, amikor a miniszterelnök is gyorsan nyilatkozott: szó sincs megveréséről, maga a lány találta ki. Meglehet, hogy el is ítélték volna, de politikai üggyé vált a dolog, s azóta sem tudnak kilábalni belőle. Ezt követően jött két évvel ezelőtt a Beneš-dekrétumok érinthetetlenségének megerősítése, ami tovább rontott a szlovák–magyar kapcsolatokon. A dekrétumok újbóli szentesítésével semmi nem változott ugyan, de – a tagadása ellenére is – benne érezhető a kollektív bűnösség bélyege.
A dunaszerdahelyi stadionban már nyíltan verték a magyar szurkolókat, ám videofelvétel azóta sincs. Úgy tűnik, a két ország kapcsolatában ez a téma is nehezen kezelhető. (Ki gondolja, hogy bárki is elismerné: túlkapás történt.)
A Pátria Rádiót körmönfontan próbálták elvenni a magyaroktól (frekvenciacserével, s így a többség nem hallhatta volna), de tiltakozások sorozata után visszakoztak az illetékesek.
Mindezek után enyhén szólva is nehezen értelmezhető Lajčak külügyminiszternek az a megjegyzése, hogy az említett kérdések (a dekrétumokat nem említi) – amelyekkel Budapest foglalkozik – lehetetlenné tették a „tárgyilagos témák” megvitatását. Valóban gyakran a süketek párbeszédére hasonlítottak a tárgyalások – ha a nemzeti szempontból fontos témákat a szlovák fél kizárja –, és így lett volna most is, amennyiben megtartják a miniszterelnöki találkozót. Tehát egyik félnek sem állt érdekében a jelenlegi helyzetben tárgyalni. Merthogy miről is? Legföljebb a nyelvtörvény visszavonásáról lehetett volna.
Szlovákia biztosan tudta, hogy milyen lesz a magyar fogadtatás, esetleg azt remélhette, hogy ugyanúgy, mint a többiből, ebből sem lesz „uniós ügy”. De máris lett, merthogy az Európai Parlament külügyi bizottságának német alelnöke szokatlanul élesen ítélte el a törvényt. És számos diplomáciai csatorna csak ezután lendül be, mert pl. a jövő héten fogadnak el a kérdéssel kapcsolatban dokumentumot a magyar parlamenti pártok. Ha az uniónak nincs is komoly eszköze a „fegyelmezésre”, a jelek arra utalnak, hogy diplomáciai nyomás miatt a szlovák kormány – a kutya ugat, a karaván halad alapon – nehezen folytathatja tovább magyarellenes munkálkodását. Még akkor sem, ha Ján Slota azonnal a fölszínre tört – miközben Robert Fico miniszterelnök gerincét gyógyítgatja –, azt mondván, hogy a magyar irredentizmus lobbista tevékenysége áll a brüsszeli bírálat mögött.
