Komáromban, még a magyar oldalon, a körforgalom után kissé leszűkül a hídra felvezető utca, s egy kis dobbantással máris haladhatunk a folyó felett. A túloldalon a kettős határellenőrzés, az utóbbi esztendőkben a formális teendőket is alig-alig végezve. Bal oldalon idelátszik a szerb ortodox templom, jobbról a kéttornyú Szent András-templom. Sólyom László magyar köztársasági elnök pénteken délután e pontról mindezt láthatta, s ha tesz még néhány lépést, nos, ott az Európa Hotel, vele szemben pedig a felavatásra váró Szent István-szobor, meg a várakozó tömeg. Útja azonban elakad, megállítják, lévén: nemkívánatos személy és biztonságát sem garantálják.
Fordítsuk meg gondolatban a képet: magyarországi szlovákok számukra fontos szobrot avatnak, tegyük fel, Pilisszentkereszten, az ünnepségre meghívják Gašparovič szlovák államfőt, ám a magyar külügy a rendezvény előtt egy-két nappal jegyzékben értesíti, maradjon inkább otthon, jövetele ezúttal nem alkalmas. E képlet nyilvánvalóan abszurdum.
A révkomáromi pénteki incidens túlnő a magyar–szlovák kapcsolatrendszeren, s feltételezhetően valamilyen állásfoglalásra kényszeríti az EU felelős tisztségviselőit is, hiszen eleddig nem fordult elő, hogy az egyik (uniós, szövetséges) ország államfőjét nem engedték be a vele szomszédos (szintén uniós, szintén szövetséges) ország területére.
Magyarázat persze sokféle lehetséges, ehhez elsősorban Ficóék gondolkodásvilágába kellene behatolnunk. Kezdjük azonban inkább azzal, mi írható a „magyar számlára”. Nos, nem vitás, a magyar külügyminisztérium szakmunkatársai előzőleg kissé figyelmesebben lapozhatták volna át a történelmi kalendáriumot, és talán rábukkanhattak volna, hogy a nevezett augusztus 21-e egybeesik a ’68-as becstelen intervenció kezdetével. Másfelől: a révkomáromi (általában színtiszta magyar) önkormányzat hosszú éveken át nem mutatott megfelelő rugalmasságot a Szlovák Matica által kezdeményezett Cirill és Metód-szobor némileg alkalmas köztéri elhelyezése iránt.
Ezek tények, bár inkább mondvacsináltak. A Szovjetunió vezetésével 41 évvel ezelőtt bevezényelt csapatok történelmi megítélése Szlovákiában elsikkadt, maga a dátum, legjobb tudomásunk szerint, jellegtelen, és egyébként is: ízléstelen a III. Magyar Köztársaság államfőjét bármiféle összefüggésbe hozni az egykor importált megszállókkal. Ami pedig Cirillt és Metódot illeti, ők soha nem jártak a mai Révkomárom területén, történészek szerint valahol a régi időkben, e helytől mintegy száz kilométernyire lépdeltek át egy alkalommal a Duna jegén.
Az okok tehát időben közelebb keresendők. Mindehhez nem árt tudni, hogy a szlovákok és a magyarok évszázadokon át (s többnyire még ma is) békében éltek-élnek egymással, tehát István, joggal, amolyan közös királyuknak is tekintendő. A szinte idillikusnak mondható kapcsolat a XIX. század közepe táján, a szlovák nemzeti mozgalom megjelenésével (és az akkori magyar vezetés felkészületlen reagálásával) kezd megromolni, és ez a folyamat teljesedik ki a múlt század legvégén, midőn Szlovákia véglegesen elnyeri függetlenségét. A fiatal állam ekkor lát hozzá történelmi múltjának megteremtéséhez, a lassan kialakuló képet azonban idegesítően rontja, hogy állandóan és szinte mindenütt magyar emlékekbe botlanak. A helyzet megoldhatatlan, viszont alkalmas a csatározásra, egészen világosan: a történelem átírására, az egykori természetes megyehatárok megváltoztatására, az ország déli részének elszegényítésére, a nyelvhasználati jogok korlátozására. S azzal, hogy Robert Fico a kormányában helyet biztosított a szlovák szélsőségeseknek is, a következményeket előre meg lehetett tippelni.
Pozsony mostani lépését igen egyszerű lenne az ország gazdasági visszacsúszása miatti elterelő manőverként indokolni. Közelebb járunk az igazsághoz, ha valamiféle ellenlépésnek minősítenénk, lévén túl hangos most Európa-szerte a magyar echó a szeptember elsején életbe lépő szlovák nyelvtörvény miatt. Persze az is lehetséges, „egyszerűen” el akarták rontani a révkomáromiak ünneplő jókedvét. Ez esetben viszont vagy kamaszosan betyárkodó kisstílűséget, rosszabbik esetben (hiszen mégis egy független állam felelős vezetőiről van szó) irracionalizmust feltételeznénk – ez utóbbi megjelenése általában végzetes szokott lenni a politikában.
Sólyom László tehát a határátkelőnél ezúttal nem folytathatta útját, a kérdés azonban a következő: hogyan alakulnak a jövőben a magyar–szlovák kapcsolatok. S még inkább: merre halad majd ezentúl Szlovákia? A mostani botrányt a szlovákok minden bizonnyal minimalizálni próbálják, ám a sötét fellegeket nehéz lesz elterelni, amelyek ott éktelenkednek immár egész Közép-Kelet-Európa egén.
