A derűs kép rövid időre akár feledtethetné is a megosztott magyar társadalmat. Mert az volt '56-ban is: egyesek a barikádokon, mások a lehúzott függönyök mögött. És az volt és maradt '89 után is. Nagy Imre a kádári időszakkal nehézkesen szakító baloldal számára túlzottan nemzeti volt, a jobboldal pedig úgy vélte, nem tudott szakítani kommunista múltjával. Így aztán nem volt hozzá átjárás. A híd közepén is egyedül áll. A középutasok valódi helyét pedig általában megkésve jelöli ki a történetírás.
Március idusa már amolyan fénylő tavaszkezdő, augusztus 20-a tájékán pedig még javában tart a nyár. Ez az október vége meg mindig olyan ködös és szomorú, a rádióban is csak komolyzene szól, elvegyülve a Szabad Európa Rádió archívumának sistergően-hullámzóan szorongató hangfelvételeivel. Egyszóval ez egy komor ünnep. A szabadságvágy megismételhetetlen pillanata ellenére. Apropó: pillanat. Utólag talán egyfajta jótétemény, hogy ez a forradalom mindössze alig tizenhárom napon át tartott; tisztaságát nem szennyezték be pártacsarkodások, bandák dorbézolása, felforgatók színre lépése. S éppen a tisztasága miatt volt veszélyes a rá következő hatalom számára. Ezért végeztek ki – még évekkel később is – addigra nagykorúvá váló fiatalokat...
Ötvenhatnak azonban volt mégis egy olyan kisugárzóan egységesítő vonulata, amiről gyakorta hajlamosak vagyunk megfeledkezni. A belső megosztottság ellenére, azon túlmenően, ez ugyanis az összmagyarságot érintette; a megmozdulásoknak, különféle szervezkedéseknek se szeri, se száma a Felvidéken, Erdélyben és nálunk is. Mint ahogyan aztán a megtorlások is végigsöpörtek mindenütt. De előtte egy volt a gondolat, a forradalmi napokról érkező hírek együttesen rezonáltak. No és később is, hiszen hozzánk csak könnyebben eljutott az emigráció irodalma – az Aczél Tamás–Méray Tibor kettős Tisztító vihar c. könyve például, bár persze titokban, kézről kézre járt... De ezek mind régi dolgok.
Nagy Imre tehát egyedül áll a hídon, a Vértanúk terén. E napon majd megsokasodnak a virágok, s persze lesz hivatalos koszorúzás is. Rengeteg átlagpolgár meg persze (az éber, ilyenkor gyors-kapcsolásra berendezkedő televíziót is ideértve) pusztán arra figyel, kinek az ünnepi beszédébe fütyülnek bele valamely téren, s lesz-e egy kis balhé a pesti utcákon.
A dicsőség mulandóságáról értekezhetnénk tehát, bár – kellő ügyelet híján – így leszünk utóbb a forradalmak üzeneteivel is.
