Léphaft Pál
Páratlan sikereket ért el a héten a szerb külügy. Hiszen annak fáradtságot nem ismerő, ifjú vezetője afrikai körútja során a kétoldalú kapcsolatok felvirágoztatása mellett azt is elérte, hogy Nigéria, Gabon, Kongó és Kenya is megígérte: nem fogja elismerni Kosovo függetlenségét.
És ezzel korántsem merül ki párját ritkítóan gazdag diplomáciai aktivitása, hiszen – ha Csád, Togo, Benin és Elefántcsontpart nem is jönne össze – januárban biztosan Ghánába is elmegy, hogy előkészítse őexcellenciája, Tadić elnök úr látogatását, aki március 6-án utazik a baráti nyugat-afrikai állam függetlenségének jubileumi, 53. évfordulóját megünnepelni és megemlékezni Kwame Nkrumah, az első ghánai elnök születésének 100. évfordulójáról.
Nem tréfa ez kérem, hiszen Kongó nevében személyesen az elnök, Joseph Kabila tett ünnepélyes ígéretet, hogy hazája sohasem fogja elismerni Kosovót, és a fent említett Ghána is jelezte: szintúgy a függetlenség elismerése ellen van. Hovatovább Nigéria és Gabon január 1-jén az ENSZ BT (nem állandó) tagjává válik, így Szerbia számára roppant fontos az állásfoglalásuk. Vuk Jeremić nem is győzte eléggé hangsúlyozni, mennyire az. Amint hazajön, nyilván részletesen is beszámol majd pompás diplomáciai sikereiről.
Kétségtelen tehát, hogy Jeremić mesterien alapozza-egyengeti messze földön híres, szép hazánk rózsás jövőjét. Nem is csoda, hogy – az anyatej helyett is PTC-híreket szürcsölő – nemzedék színe-java egyszerűen el van kápráztatva tőle. Szerintük messzemenően a legjobb miniszterünk, ráadásul szorgalmas, és – korántsem utolsósorban – igazi hazafi. Naná! Szinte klónozni kellene, mert ha a kormány többi minisztere is ilyen talpraesett és életes lenne, Szerbia meg sem állna a mennyek országáig.
Persze mindig akadnak szőrszálhasogató rosszmájúak, akik amondók: úgy hiányzott nekünk ez az afrikai támogatás, mint léggömbárusnak a nyílzápor. Hiszen – érvelhetnek – egy átlagszerb azt sem tudja, hogy, mondjuk, Kongót, avagy teljes nevén a Kongói Demokratikus Köztársaságot (korábban: Belga-Kongó, Kongó-Kinhasa és Zaire) eszik-e vagy isszák. Pedig területileg 30 darab Szerbia kényelmesen elférne benne. És – jajonghatnak – a leskovaci kofa biztosan azt sem tudja, hogy ott gyakorlatilag 1994 óta (a szomszédos Ruandában kirobbant és 800 ezer áldozattal járt, hutu és tuszi népesség közti konfliktus síkján) kisebb intermezzókkal még mindig polgárháború dúl, hogy emiatt állomásozik ott az ENSZ legnépesebb, 17 ezer kéksisakost számláló kontingense, hogy a kongói 26 tartomány közül Észak- és Dél-Kivuban, Ituriban és Felső-Uelében elég bizonytalan a helyzet, ellenben Kelet-Kasai tartomány fővárosa, Mbuji-Mayi (ami a helyi tshiluba nyelven kecskevizet jelent) az ország gyémántkitermelésének központja, ilyenként gazdag vidék... igaz, szintén nem kimondottan veszélytelen. Sokan még azt is állítják, hogy egy átlagos kongói is legfeljebb annyit tud Szerbiáról, hogy van... talán... de hogy hol?!? Kosovóról meg körülbelül ugyanannyit tudhatnak, mint mi Felső-Ueléről.
Egyesek még azt is Vuk szemére merészelnék vetni, hogy a közelmúltban Új-Zéland is elismerte Kosovo függetlenségét. Természetesen alaptalan rágalom ezt számlájára írni, hiszen délceg külügyminiszterünk akkor éppen (november 9-én) más elfoglaltságai miatt nem tudott Új-Zélandba is elutazni, előző nap ugyanis Isztambulban volt a boszniai és a török külügyminiszterrel való háromoldalú tárgyaláson. Oda is szinte egyenesen Brüsszelből repült, ahol előző nap az Európai Parlamentben szólalt fel.
Ott többek közt azt találta mondani, hogy ha Törökországgal együtt kellene várakoznunk az EU-ba való belépésre, „az nagyon rossz jelzés lenne a térség számára, hiszen mi ötszáz éven át török uralom alatt éltünk, és most megint együtt ülünk velük a váróteremben”.
Az, hogy ezek után egyenesen Törökországba utazott, hallatlan bátorságáról (is) tanúskodik. Hiába na, rendes családból származik. Bár haja szála sem görbült, egyesek mégis megszólták. „Ez valóban inkorrekt és nem diplomatikus kijelentés volt” – mondta Jelko Kacin, az Európai Parlament szerbiai jelentéstevője, és arra is emlékeztetett, hogy Jeremić korábban szintén diplomáciai botrányokkal hívta fel magára a figyelmet. „Akkor is pökhendi és arrogáns volt, amikor az albánokról beszélt” – így Kacin.
Nahát!... Egy ilyen rátermett és érdekeinkért bátran kiálló ifjút merészelnek piszkálni. Szinte semmiért. Hallatlan!...Ez a fránya szlovén biztos nem szeret bennünket, szerbeket...
Uniós mentorunkat és számos brüsszeli illetékest nem csupán a külügyminiszter hetyke magatartása zavarja, hanem egyszersmind a jelenlegi szerb külpolitika kissé skizofrén volta is... ami már egyenesen Jeremić feletteseinek és a kormánynak szól. Nevezetesen az szúr szemet, hogy ha már az uniós csatlakozás a proklamált stratégiai fő cél, akkor honnan ez a Kína, Oroszország és mások felé áradó nagy partnerségi felbuzdulás?! Brüsszelben úgy vélik: egy fenékkel egyszerre nem lehet – de ha lehetne is, nem célszerű – az egész ménest megülni. Ideje lenne hát eldönteni – vélik –, kivel akar Belgrád szoros szövetséget, különben az a benyomás, hogy meg van zavarodva, mint a mágneses viharba keveredett vasorrú bába, tartós meggyőződéssé válhat.
Félő, hogy ilyenként Szerbia egy iránytűjét és célját vesztett sarlatán szintjén marad... kit a váróterembe sem engednek be... mert még majd a török nyakának talál ugrani.
